Enni vagy nem enni, avagy T. S. Thomas, a Londinium hercege és írója

Az év legbizarrabb borítóját tartom a kezemben. 

Első körben megrettentett, majd kíváncsivá tett. 

De nem csak a könyv, hanem a könyv születése és az író maga is érdekel. 

Így az olthatatlan kíváncsiságom kiélve, meginterjúztattam.

T. S. Thomas és a Londinium hercege.

Lépj be Londinium kapuján.

"Londinium mindig is a titkairól volt híres. A véres titkairól. Attól a perctől kezdve, hogy még csak egy pár négyzetméteres római fegyverraktár volt, különös mítoszok lengték körül a történelem során. Nincs ez másképp a világégés után sem. 
Ez a város… valahogy mindent túlél."

És hogy mit rejt a város még?

"– Elmondtam az alapszabályokat. Ha tündérmesét akarsz, húzz vissza a peremvidékre, egyél naponta egy kis falat zöldséget, és álmodozzál róla, hogy valami ragyás parasztmenyecskével hemperegsz. Sétálj a kietlen, radioaktív pusztaságban, nézd a rothadt ürességet, unatkozz tovább. És álmodozz! Mert álmodozni könnyű. Céllal jöttél ide, tizenhármas! "

- T.S.Thomas név hangzatos és egy magyar író lapul mögötte.

Tudatos volt, a nem éppen magyar hangzású név, mint művésznév?

Az írói álnév a szórakoztató irodalom egyik kellemes lehetősége. Úgy gondoltam, hogy a könyv stílusa és műfaja abszolút elvisel egy nyugatiasabb hangzású nevet, és ezzel nem vagyok egyedül. 

Egyrészt jobban fest a borítón, másrészt egy régi álom vált valóra. Középiskolás koromban találtam ki a monogramom és harmadik nevemből összerakott angolszász nevet, miközben a vizsgamunkáimmal foglalatoskodtam. Könyvborítókat terveztem nem létező művekhez, és a szerzőt T. S. Thomas-ként tüntettem föl. Már akkor eldöntöttem, ha valaha kijön egy olyan művem, amihez illik ez a név, használni fogom.  

- Mi indított el az írói pályára lépés felé? Mióta írsz?

Gyerekkoromban írtam néhány vállalhatatlan novellát, nem is emlékszem a tartalmukra. 13-14 éves koromra elhatalmasodott rajtam a mozimánia, és igen intenzíven elkezdtem forgatókönyvírással foglalkozni. Nagyjátékfilm még nem született egyikből sem, de nem vagyok az a típus, aki telesírja a párnáját néhány sikertelen próbálkozás miatt. 

28 éves vagyok, megvár az a rohadt Oscar-díj, nem aggódom. 

Gyerekkorom óta szeretek regényeket olvasni, de sosem tudtam magam regényíróként elképzelni. Az Athenaeum kiadó főszerkesztőjéhez, Szabó Tibor Benjáminhoz már régóta barátság fűz. Rengeteget beszélgettünk regényekről, és mindig kérdezte, miért nem próbálkozok az írásnak ezen formájával. Engem viszont taszítottak a körülírások és barokkos körmondatok. Mindig azt mondtam, még gondolkodom rajta, mire a válasz ennyi volt: 

ne gondolkodj, csak tedd le a feneked, és írj valami!

Végül megkérdeztem magamtól: miért ne? 

Nem gondolkodtam, hanem letettem a fenekem, és beléptem Londinium izgalmas világába. Egy oldalt nem gépeltem, de már rájöttem, hogy rengeteg regényt fogok írni. Gyönyörű érzés volt.

- Magánemberként mi az, ami publikus az olvasóid számára, rólad?

Természetesen hatalmas könyvmoly vagyok és mindenevő olvasó. Ahogy íróként sem szeretem, ha beskatulyáznak, olvasóként sem állítok fel magamnak műfaji vagy stílusbeli kritériumokat. A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok egy depressziós, sötét lelkű állat, szeretem a vidámságot és a könnyedséget. 

Persze, ha megkérdezed a kiadómat, ők úgyis azt fogják mondani, hogy egy reménytelen elmebeteg vagyok. :)

 Biztosan azt várják, hogy ettől jobban fogy a könyv. Mindenesetre, remélem, nem fognak megkérni, hogy a következő író-olvasó találkozómra véres baltával menjek.

De hát... the show must go on... :)  

- A könyved fülszövegét illetően, nem túl bizalomgerjesztő, nem is beszélve az eléggé kifejező  borítóról. 

Nem féltél, hogy több embert fog visszatartani, megrettenteni, mint ahány ember felfigyel rá?

Egyáltalán nem érzem taszítónak a fülszöveget. 

A könyv nem az emberevésről, és nem is a húsról szól. Ezek csak segédmotívumok, melyeken keresztül felépül egy világ, bemutatkoznak a karakterek és teremtődik egy helyzet, melyben létrejöhet egy nem mindennapi cselekmény. A fülszövegben felrajzoltam ennek a világnak az alapját, hogy be tudjam mutatni az alaptörténetet. 

Persze aztán felrobbant a nagy "álprűdség" bomba: 

pfúj, engem ez nem érdekel, hogy lehet ilyet írni vagy olvasni...

Aztán a legnagyobb fújolók kezdték leghamarabb követelni a folytatást. 

Nincs olyan, hogy negatív reklám. Pontosabban egy könyvet nem tud tönkretenni az, hogy az olvasó megretten a világától. Pont fordítva: lett egy hatalmas figyelemfelkeltő hatása az egész emberevés témának, holott a kannibalizmus még engem, az írót is hidegen hagy.

A Londinium hercege egy izgalmas utazás az emberi ego legártatlanabb és egyben legsötétebb bugyraiba. Azért ne felejtsük el, hogy közben szórakoztató irodalomról beszélünk. Rengetegen jöttek nagy boci szemekkel hozzám ezzel a szöveggel: tök jó, hogy írtam egy regényt, de nem akarnak belekezdeni, hiszen nem bírnák idegekkel. Aztán másnap ugyanaz a személy fülig érő mosollyal közli, egész éjszaka fent volt, mert nem tudta letenni a könyvet. 

Ugyanezt eljátszották a bloggerek is. Most meg nem győzik kivárni a folytatást. Rájöttek, hogy a történet emberekről, nem pedig vérről és belekről szól. Sokszor vonz minket az, amitől félünk. Ilyen az emberi természet. A borító pedig ugyanezt tükrözi. Egyrészt rendkívül látványos, másrészt játékosan ironikus, és ha meglátjuk egy polcon, le is vesszük onnan.

Szinte ordít a borító: figyelj csak, olvassál már el, mert én kínálok neked valamit, ami elsőre kissé fura lesz, de aztán rájössz, ilyet még sosem olvastál, és hamar ráérzel az ízére!

Földi Andrea tervezte a borítót, és nagyon kitett magáért. Nem azért tartom zseniálisnak a fedelet, mert az én könyvemről van szó. De bemegyek egy könyvesboltba, nézelődöm, aztán egyszer csak a nagy tömegből kikandikál Shakespeare, ahogy egy villára tűzött húsdarabbal szemezik. Na, az üt.

- Honnan jött az ötlet, a nem éppen könnyen emészthető, nem hétköznapi témához?

Egy londoni konyhán dolgoztam, megihletett a konyhai hierarchia, és hogy sok esetben a dolgozót is csak egy darab húsként kezelik. Amellett Shakespeare rajongó vagyok, és gyakran látogattam a Shakespeare's Globe-ba. 

A konyha nyersesége és a színház szofisztikáltsága egy olyan szélsőséges, ironikus kettősséget szült, amely rögtön megihletett. Így amikor elhatároztam, hogy írok valamit, rögtön ez a dolog jutott az eszembe.

- Egy eléggé ellenségesés, durva társadalmat vázolsz fel lehetséges jövőképként a könyvedben.  

Szerinted ez egy lehetséges jövő?

Ez egy nagyon szatirikus, fonák jövő. De a jelenlegi társadalom tükörképe. Gondoljunk csak bele, hogy most is egyfajta jelképes kannibalizmus folyik a világban, és néha mi sem tudjuk, hogy melyik fél fele húzzunk. 

Zavarba ejtő dolgok ezek, de attól, hogy félünk döntéseket hozni, és felfedni a valódi énünket, nem biztos, hogy szívességet teszünk egy társadalomnak. 

Meg kell húzni a határt az alkalmazkodóképességünk és a valódi karakterünk között, és folyton ezen a határvonalon kell, mozogjunk ahhoz, hogy ne menjünk el szélsőséges irányokba, mely csak gyűlöletet szül. Pont ez a regény főszereplőjének, Demetriusnak a legnagyobb gondja. Nem tudja, mennyit engedjen az egójából, és mennyit a szeretetéből. Én örülnék a legjobban, ha nem létezne ilyesmi a világban.

- Két részre szeded a megálmodott Földed embereit, a zöldségevő/termesztő farmerekre és a nemesekre, akik, emberhúst is esznek. Te melyik társadalmi réteghez csatlakoznál, ha megkövetelné az élet?

A zöldségevőkhöz. Nagyon szomorú világ, de nincsenek olyan agymosó illúziói, mint a nemesi rétegnek. Éheznek ugyan az emberek, de mégiscsak szabadok, a londiniumi nemesség békén hagyja őket. A főszereplőnek viszont meg van kötve a keze, segítenie kell haldokló édesanyján. Időközben felfedezi a húst, és magába szippantja a nemesi világ, amely érdekes módon eltorzítja a lelkét. Ki akar szabadulni a hús bűvköréből, de ugyanakkor hajtja a becsvágy. Rendkívül izgalmasnak találtam mindazt, amit ez a fiú végigél.

- A könyved egyik fő mondanivalója a szerelemmel kapcsolatos. 

A szerelem mindent fölülír? 

Mindenen felülemelkedik?

A szerelmi szál a kedvenc mozzanatom a könyvben. Fogtam a klasszikus Rómeó és Júlia effektet, majd fonákjára fordítottam és megszórtam egy nagyadag meglepetés-fűszerrel. Demetrius és a nemes Abigail kapcsolata a leképezése mindannak, ami a regényben felépített társadalmat bukásra ítéli. Az emberek nagy része nem tud mit kezdeni a vágyaival, és nem tudja rendbe rakni az érzéseit. Ebből pedig olyan félreértések születnek, amelyek egy életre ellenséggé tehetnek két embert, aki elvileg szereti egymást. Demetriusnak fogalma sincs, mit érez a lány iránt. És miután rájön, azt kívánja, bárcsak "csupán" szerelmes lenne. A szerelem csodálatos dolog, de az én mottóm inkább ez: 

A szeretet mindent felülír és mindenen felülemelkedik. 

A szeretet fontosabb, a szerelmet nagyon nehéz kezelni, könnyen szélsőségessé válhat. Persze azért vagyunk emberek, hogy érezzünk, és ha a szerelem megtörténik, általában jókedvvel fogadjuk. Legalábbis ez lenne a normális még akkor is, ha nem teljesedik be.

 "A szerelemért néha megéri a küzdelem, ahogy a rózsának is ki kell nyílnia egyszer, ahogy megszületünk, úgy meg is kell halnunk."

- Nem csupán durvaság és emberhús evés van a könyvben. De sokakat ez mégis visszatarthat az olvasástól. 

Mivel érvelnél mégis a könyved mellett? 

Mi még az elsődleges mondanivalója?

Nagyon érdekes az a fordított pszichológia, amiről meséltem. Ez a kegyetlen horror köntös ugyebár egy rendkívül kalandos, izgalmas történetet takar, de maga a "taszító" mozzanat is a regény malmára hajtja a vizet. 

Kijött a regény egy fura fülszöveggel, és az olvasó eleinte nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Kíváncsi volt, de hozzá sem mert nyúlni. Aztán valaki volt olyan bátor, hogy belekezdjen. És túlélte! Aztán ezen felbuzdulva csatlakoztak hozzá. Hogy mennyire kényelmes olvasni? Tény, hogy sokan valóban nem tudták letenni a pörgős tempó miatt, de az is tény, hogy vannak olyan részek, ahol meg kell állnunk, és föltennünk a kérdést: kicsoda valójában Demetrius és kicsoda Abigail?

Miféle hőskarakter lehet két ilyen valós hibákkal küzdő ember, akikkel a valóságban nem szívesen találkoznánk, de izgalmas bepillantani a fejükbe és elgondolkodni: nem vagyunk-e mi is gyarló, vágyakozó emberek, akik szépen elfojtják az érzéseiket ahelyett, hogy a megfelelő helyre vetítenék ki. Nem beszélve olyan szituációkról, mikor megkövetelik tőlünk, hogy elfojtsuk az érzéseinket. 

Milyen következményei vannak az "irányított" depressziónak? 

Mikor megmondják nekünk, hogy mit szeressünk, milyen kedvünk legyen, és lehetőleg gyűlöljünk bizonyos embereket. Elképesztően veszélyes dolgok ezek, eldeformálják az ember egyéniségét. Úgy érzem, bármilyen lehetetlen helyzetbe kerül ez a két különböző karakter, tudunk velük azonosulni.   

- Mennyire számíthatunk durva részekre, gyomorforgató szösszenetekre? 

Hasonlítsuk, mondjuk a méltán híres The Walking Dead sorozathoz. Van annyira ijesztő és kegyetlen?

Vagy inkább a Fear the Walking Dead egyelőre könnyedségéhez, kevésbé ijesztő részeihez hasonlítanád?

A Walking Dead univerzumban nem vagyok otthon. Megnéztem a pilot epizódot és azt mondtam, George A. Romero gyönyörűen megteremtette ezt a műfajt még 1968-ban, és attól, hogy hollywood sok ezredjére lekoppintja ugyanazt, még nem biztos, hogy minden néző elnézi az eredetiség teljes hiányát. Tuti, hogy a bevezető rész után beindult valami sztori, hiszen a világ egyik legnézettebb sorozatáról van szó, de engem a pilot nagyon elrettentett, és tudom, hogy nem vagyok egyedül, mert sokakat ismerek, akik bevállalják, hogy nincsenek elájulva ettől a zombi-maszlagtól. A 28 nappal később már üdítő kivétel számomra, és nem kell sok száz részt megnézzek ahhoz, hogy kikerekedjen a sztori. A hús ki van cenzúrázva a Londinium hercegéből a szó szorosértelmében. Sem a szereplő, sem az olvasó nem látja magának az emberevésnek a folyamatát. 

Viszont rengeteg feszültség van a regényben, amikor félünk valamitől, amit nem látunk. 

Imádok a suspense műfajjal játszani és a nem fognak csalódni a horror rajongók sem.

   

- Van olyan könyv, ami jelentősen befolyásolt téged az eddigi életedben?

A szürke ötven árnyalata. Na jó, vicceltem! :) Visszatérve a komoly dolgokra, Cormac McCarthy mindig elgondolkodtat. Annyira emberi és annyira gyönyörű, ahogy a legalapvetőbb emberi tulajdonságokat ábrázolja, a szereplői pedig nem szuperhősök vagy világ megmentő ex-rendőrök, hanem olyan esendő karakterek, akik a saját környezetükben keresik az őket megillető helyet, és eszükben sincs halhatatlanná válni. Legyen szó az apáról, aki feláldozza magát a fiáért, legyen szó a lovász fiúról, aki megértést és szerelmet keres. McCarthy igazi ereje a pátosz teljes mellőzésében van, ráadásul végigkíséri a regényeit egy izgalmas, többféleképpen értelmezhető istenkeresés, ami gondolkodásra készteti az olvasót.  

- Életed legjobb és legrosszabb elolvasott könyve?

A legjobb az Cormac McCarthy-tól az Út. Legrosszabbat nem tudok mondani, hiszen ha elkezdek valamit, és tényleg nem tetszik, képes vagyok abbahagyni. 

A szélsőségekre a zseniális John Green tök jó példa. A csillagainkban a hiba nem tartozik a kedvenceim közé, viszont valljuk be, marha jó könyv! Ha valaki nekem azt mondta volna még egy pár éve, hogy haldokló tinikről írt bestsellert fogok egy ültő helyemben néhány óra alatt kiolvasni, akkor kiröhögöm az illetőt. Viszont megtettem, és belemerültem ebbe az igen nyers világba (amit a film nem tudott tökéletesen visszaadni, ott már előjött a hollywoodi melodráma rendesen). Ezen felbuzdulva elkezdtem a Papírvárosokat, és sehogy sem bírtam vele. John Green viszont jelentős szerepet tölt be a világ dolgaiban. Elképesztően sok követője van mindenféle platformon, és ő ezt arra használja, hogy gyűlöletkeltő agymosás helyett az önmegvalósítás, az elfogadás és a  feltétlen szeretet legyen az irányelv. 

Ó, lehet, hogy nyálasan hangzik, de aki számára ez giccs, az kapcsolja be a televíziót, ahol megmondják nekünk, kit gyűlöljünk, mikor gyűlöljük, és milyen hevesen gyűlöljük a szerencsétlent. 

Gyűlölni könnyű.

- Milyen stílusban írsz? Lazán, vázlatok nélkül, szabad folyást engedve az ihletnek, mikor éppen eszedbe jut valami érdekes vagy az ellentétje igaz rád, vázlatokat készítesz, egy időpontban ülsz le a kedvenc megszokott karosszékedbe, a laptopod, jegyzetfüzeted elé, megtervezed mondanivalód?

Először kigondolom az alaptörténetet és pár mondatban felvázolom, de nem vagyok nagy vázlatoló és szinopszisíró. Az írásban az a legizgalmasabb, amikor a szereplők életre kelnek, és nem a történet, nem is egy előre megírt szinopszis alakítja az eseményeket, hanem maguk a szereplők. Evés közben jön meg az étvágy. Ha egyszer leülök és írni kezdek, nehezen hagyom abba.

- Mennyire vagy kényszeres átíró? 

Az elsőre megálmodott szöveg maradt, vagy javítod és újraírod rendszeresen a már elkészült bejegyzéseket?

Nem nagyon élek az átírás lehetőségeivel. Ha nem vagyok biztos a dolgomban, inkább pihenek, vagy vázlatolni kezdek. De ha leírok valamit, nem szeretem utána kitörölni vagy megváltoztatni. Szeretem előre tudni, hogy az adott eseménynek vagy párbeszédnek helye van a műben. Ha úgy érzem töltelék-jelenetre kaptam ihletet, akkor azt a részt már eleve meg sem írom.

- Mit tartasz a legrosszabb és a legjobb tulajdonságodnak?

A legrosszabb a hatalmasra nőtt egóm. 

Néha akkora felfuvalkodott hólyag tudok lenni, hogy magam is meglepődök. :) 

A legjobbnak a toleranciát tartom. Olyan emberek társaságát keresem inkább, akik saját maguk szeretnek megbizonyosodni egy dolog igazság tartalmáról, és nem feltétlenül fogadják el azt a valóságot, amit más próbál rájuk erőltetni. Divat bőrszín és beállítottság alapján megkülönböztetni az embereket, sokan úgy hiszik, ebben van valami nemes, felemelő. De hiába a divat, tudom is és hiszem is, hogy a toleráns emberek vannak többségben. Ha nem így lenne, már régen kipusztultunk volna.   

- Mikor olvashatjuk a könyv folytatását? Vagy most valami teljesen máson dolgozol?

Már javában dolgozom a folytatásokon, de az Eaten-trilógia mellett van még egy kiadásra váró regényem, amit a Londinium hercege után írtam közvetlenül, és teljesen külön világ. Fiatalabbaknak szól, de a horror elemeket nem tudtam kihagyni. Ha valaki szereti Darren Shan-t ideális olvasmány lesz számára, de legyen elég ennyi, a többi meglepetés. :) Az Eaten-trilógia második kötete az Eldorádó királya munkacímet viseli, és ha minden jól megy, 2016. első felében már meg is jelenhet.