2016. október 25., kedd

Jo Nesbø A ​fiú




Mostanában hanyagoltam a krimit, mint olvasmány témát. Inkább romantikus vagy fantasy köteteket választottam. 
De a Mini-Könyvklubos jelentkezésem és a "valami mást olvasnék" utáni hajsza rákényszerített. Végül is nem bánom.
Kellett egy kis frissítés. De nagyon nehezen vettem rá magam az olvasásra. 
Újra és újra húztam a szám, mikor kézbe kellett venni a könyvet, majd alig bírtam letenni. Ám a következő olvasási időpontnál megint csak időhúzás volt részemről. Ám mindig beszippantott. Hogy miért? Azt magam sem tudnám megmondani. Nem egyedi a kidolgozás, sem az ötlet. A stílus sem kiemelkedő és a szereplők közül sem találtam olyat, akit kedvelnék vagy legalább egy parányit tudnék vele azonosulni. Mégis vitt a történet előre, pedig a maga több mint 400 oldalával elég súlyos és hosszú.

Talán az tetszett benne, hogy nagyon reális képet mutat a mai korruptságról, a bűnözésről és az emberek lelkivilágáról, sérülékenységéről.
Elég összetett, több szálon és szereplőn átívelő történet, több szemszögből. Így nem fullad unalomba.
Viszont amit sajnáltam, az a nyomozós szál. Nem nyomozhattam én is, mert olyan volt, mintha kizártak volna belőle. Egy-egy morzsát kaptam vagy félinformációt, aztán semmit. Pedig jó lett volna. Az alaposabb felvilágosítást a nyomozó helyszíneken viszont nagyon csíptem. Több ilyen rész mehetett volna és feldobta volna a könyv hangulatát, cselekményét.

Ami engem kifejezetten zavart még, hogy jó karakter nem volt a könyvben, maximum mellékszereplő. Tudom semmi sem fekete-fehér, de azért örültem volna, ha egy kicsi jót is vélek felfedezni bármelyikükben.
Pedig számos karakter került kiemelésre. De még a nyomozót vagy nyomozónőt sem tudnám kiemelni. Olyan egyen karakterek. És megkedvelni sem tudtam őket az istenért sem.

A romantikus szál nagyon erőltetett volt és szerintem kihagyható lett volna. 

Mint ahogy írtam is korábban, az írás stílusa sem kiemelkedő. 
Nem sok skandináv krimit olvastam még életemben, de azt hittem az egy külön műfaji besorolás a krimiken belül. De sok stílusjegyet nem véltem felfedezni benne. 

Nem mondanám, hogy rossz olvasmány volt, de azt sem hogy felejthetetlen krimi.

Fülszöveg:
Sonny, a rejtélyes, visszahúzódó, kábítószerfüggő fiú tizennyolc éves kora óta börtönben ül, mert beismert két gyilkosságot, amelyeket nem ő követett el. Nem ingyen tette. Cserébe megkapja az egyetlen dolgot, amire szüksége van: heroint. Mivel ügye a korrupt hatalmi rendszer minden szereplőjét érinti, a rendőrségnek és az alvilágnak egyaránt az a célja, hogy folyamatosan bódult állapotban és rácsok mögött tartsák. És Sonnynak ez meg is felel, eszében sincs változtatni a helyzeten. A rabtársai egyfajta gyóntatóként tekintenek a különös, vonzó fiúra, s gyakran öntik ki neki a lelküket. Így esik, hogy egy napon Sonny megdöbbentő dolgot tud meg az egyik rabtársától: rendőr édesapja, akiről ő úgy tudta, önkezével vetett véget az életének, valójában gyilkosság áldozata lett. Sonny világa alapjaiban megrendül. Megszökik a szigorúan őrzött börtönből, és megkezdi vadászatát azok után, akik vétettek ellene.

Idézet:
– Nem vagyok senkid. Csak egy idegen, aki elvette tőled azokat, akiket szerettél.

Animus kiadó
432 oldal

2016. október 20., csütörtök

Benyák Zoltán: A ​nagy illúzió és még egy kicsit több





Mint ahogy a könyv címe is mutatja, ez egy illúzió könyv. 
Hogy mit értek én ez alatt? Egy sajátságos kategória. Valami olyat jelent számomra, mint mondjuk Joanne Harris köteteinél egyfajta hangulatkeltés, az ételek mámorító imádata. Benyák Zoltán is remekül közvetít írásaival. Itt az illúzió témakörét járja körül(nem az ételét, mint az írónő), a halálét, a halál utáni lét és az emlékezését. Nem minden az, aminek látszik.
Tele van szürreális álmokkal, elképzelt valóságokkal egy kereten belül. Elborult egy történet, de csakis jó értelemben.
Ha kezedbe veszed, ne egy normális, megszokott könyvet képzelj el, hanem egy rémálommesét. Merőben mást. 
Nézz a dolgok mögé. Amit olvasol, az csak egy rétege a szeletnek. Van mögötte több is.
Nem titok, hogy Benyák Zoltán más könyvét is olvastam már. És bizony mindben olyan értékeket fedeztem fel, amit érdemes volt a nagyérdemű elé tárni. Megfontolandó. Elgondolkodtató.

Néhol elvesztem benne és néhol magaménak éreztem az élethelyzeteket, bölcsességeket, magát a történetet.

A szereplők jellemfejlődése valami fantasztikus. Reális képet ad egy hús-vér ember kétségeiről, tépelődéseiről, félelemeiről.
Nina, a főhősnő. Az elején nem volt szimpatikus nekem. Túl nyegle és olyan semmilyen volt. Majd fokozatosan érzelmeket kapott és jellemet, úgy kezdtem megkedvelni.
Tomnál, az igazi fő-főszereplőnél még most is hezitálok, hogy kedveltem-e őt vagy sem. Végig fejtörést okozott nekem, mert néhol, egyes tulajdonságai, cselekedetei által úgy éreztem kedvelem, majd egy szóval lerombolta ezt.

A nyelvezetről nem sok említést teszek. Az író hozta a szokottat és elvártat, ami színvonalas, érhető és élvezetes.

A borítója gyönyörű.

A könyv olvasás után sem eresztett. Számos kérdés merült föl bennem, amit végül fel is tettem az írónak. Ezúton is köszönöm a gyors válaszokat.





- Mesélj nekem a történet ötletének keletkezéséről? 
A nagy illúzió ötlete egy sírfeliratból származik, amit még gyerekként láttam. 
„Csak az hal meg, akit elfelednek.” 
Ha jól emlékszem, így szólt. Az adta a magvát az egész sztorinak, és a hajtóereje lett. A nagy illúzió főhőse azért hős, mert nem olcsó fogásokkal akarja elérni a túlvilági öröklétet, nem akarja azt kihasználni, hogy az ember eredendően a rosszra emlékszik jobban, mint a jó dolgokra. Ezt a fogást inkább az ellenlábasai használják a történetben. Tom Pastor viszont jobb ember akar lenni halálában, mint életében. A lányát akarja megmenteni, hogy az emlékezzen rá, és így tartsa életben. Ez így sokkal erősebb lánc, ami biztosítékot ad neki.

- Mennyi személyes álmokból tevődik össze a történet álom vonala?
Inkább vágyakból táplálkozik. Abból a nagyszerű fantazmagóriákból, hogy azokkal az emberekkel, akik hatással voltak ránk, akik alakítottak minket, azokkal találkozhatunk odaát. A hőseinkkel, a kedvenc költőnkkel, akik fontos szavakat adtak, a zenészeinkkel, a színészekkel. Persze ez csak hab a tortán, a lényeg, hogy együtt lehetünk azokkal a szeretteinkkel, akik fontosak voltak számunkra, de egyszer már elvesztettük őket. A halál traumája után biztosan jobban értékeljük őket. Az álom vonal, nem is biztos, hogy álom vonal. Talán meg is történik, talán tényleg minden így van… 

- Mi a te személyes rémálmod?
Szerencsére rémálmomból sok akad. Örülök mindnek, még akkor is, ha néha levegőt kapkodva kell felülnöm az ágyon. Belőlük írok. A Keselyűember is egy ilyen. Ő is gyerekkorom óta felbukkan időnként. Nekem olyan halálmadár ő, mint a holló Poe-nak. Kiválóan szimbolizálja az elmúlást, és örülök, neki, hogy az álmokból kilépve végre megkapta a saját regényét.
 
- Ha a szereplőd bőrébe bújhatnál, visszamennél szívesen a halál előtti életbe vagy maradnál a haláliba?
Én a lányommal akarnék maradni, bármelyik oldal is legyen az. Neki nehezebb dolga van, mert magát kellett feláldoznia, ha meg akarta menteni a gyermekét. Nem akarok sokat mondani a végkifejletről, mert az poéngyilkosság lenne, de a lényeg, hogy ezzel a befejezéssel, ő igazi hős, és apa lett. Egyszerre lett tragédiája, és aratott mégis olyan győzelmet, amit előtte senki. Hiszem, hogy ez mind benne van az utolsó pár oldalban.

- Szoktak lenni visszatérő álmaid?
Ritkán. Vannak hagyományos álmaim, mikor a napi történések köszönnek vissza. Ezekben nincs semmi különös, vagy említésre méltó. Azokat jobban szeretem, amelyek totálisan elborultak, és mintha semmi közük nem lenne semmihez beleértve a valós dolgaim, vagy akár a fizika törvényei. Ezek igazi szürreális csemegék. A legtöbbször esélyem sincs megfejteni őket, csak bámulom a bizarrságukat. Nagyon ritkán álmodom színesben. A legtöbbször minden fekete – fehér. Ez már önmagában is rémisztő, hát még mikor egy alak, fürdőköpenyben, mezítláb, egy domb tetején áll, nem látom az arcát, és fogalmam sincs, mit akar. Talán egy nap majd rájövök. Szeretek ilyeneket álmodni, mert bár megrémisztenek engem is, de imádok töprengeni rajtuk. 

- Mit gondolsz, ha ténylegesen az biztosítja a hosszú létet a túlvilágon, hogy hányan emlékeznek rád, mennyire lennél hosszú "életű" ott?

Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy rám kellene emlékezni. Sokkal fontosabbak a történetek. Azokban úgy érzem olyan dolgok vannak, amelyekre megéri emlékezni. 
Az Ars Fatalis egy útmutató a mindennapok csodáihoz.
Az idő bolondjai egy szép melankolikus mese a megtorpant időt elszenvedő emberekről egy szigeten.
A Csavargók dala hontalanjai, akik egy kidobott csecsemőt találnak a  szemétben a közönyt próbálják legyőzni. 
A nagy illúzió pedig a halál utáni nagy kalandokról szól. 
Azt remélem, hogy ezek olyan könyvek lettek, amelyek túlélnek majd engem is.   

A könyvet köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Fülszöveg:
Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa. 
Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott. 
De az életének ezzel még koránt sincs vége. 
A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit. 
Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dalí szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere… Szerelem és halál. 
A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.


Idézet:
Nem voltak felhők az égen, így a csillagmező egészen káprázatosan rajzolódott ki a fejük felett. A Tejút folyója, a távoli napok színe, mind olyan élesnek és kontúrosnak látszott, mint egy nagyvárosból nézve soha. Tom azon morfondírozott, hogyan tudná ezt lefesteni, és hogy a csillagos égbolt lefestése akkora sablon, és olyannyira kerülendő, hogy mégis meg kellene csinálnia.

Athenaeum kiadó
368 oldal

2016. október 7., péntek

Rupert Isaacson Lóháton




A fene. Tudtam, hogy nekem most ilyen könyvet nem szabadna olvasnom, de csak a kezembe kívánkozott.
Felfokozott érzelmi és hormonális állapotomnak köszönhetően jó párszor a megríkatás határára táncoltatott.
Ugyanakkor kicsit haragszom is a könyvre.
Egy olyan dologról ír, ami még manapság is tabutéma. Mindenki inkább elnéz felette, nem beszélünk róla. 
Ez az autizmus! 
Pedig kell róla beszélni. Jó tudni róla. Egy betegség, ami nem csak egy életet változtat meg, hanem a körülötte élőket is. Egy betegség, amivel lehet élni. Amiről nem tudják még biztosan, miért alakul ki és mitől, kiknél csap le hirtelen. Egy olyan betegség, ami nehéz, ám boldog életet is eredményez, csak el kell fogadni. Csodákkal is járhat.
Sokat lehetne írni róla, de nem vagyok sem szakértő, sem megélője a dolognak, csak érdekel a téma. Minden csodálatom a szülőké, akiknek ilyen angyalka jut! Kitartást kívánok, boldogságot és megértést nekik!

A könyv csodálatos gyógyulást ígér! Pedig az autizmusból nincs gyógyulás. Állapot javulás, életkörülmények jobbá válása lehetséges, de totális javulás nem. És a könyv csalfa reményeket adhat a reménykedőknek feleslegesen, már az alcímével.

Aki viszont elolvassa rájön, hogy nem rossz könyv. 
A szülők küzdenek gyermekükért és mindent megtesznek, hogy jobbá váljon  a kisgyermek és az ő világuk. Kipróbálnak minden lehetséges verziót, legyen eszement, alternatív vagy a jól bevált. Átutaznak határokon és fél bolygón is. 
Ezáltal bemutatják nekünk, milyen az élet egy autizmusban élő kicsivel. Továbbá megtapasztalhatjuk a mongol sztyeppék, a sámánok világát.
Csodás barátságok köttetnek kisgyerek-állat és gyermek-gyermek, felnőtt-felnőtt között, áthágva kultúrákon, nyelvi nehézségeken is.

A történet néhol nagyon lassan halad, minden apró epizódot leírva és kissé vontatottá téve azt. Néhol pedig száguldunk, akár a ló a lovasával, eszelős tempót diktálva. Bár inkább az előző jellemzőbb rá.

Szívesen olvastam a tájakról, emberekről, a kisfiú sorsáról, a közte és a lovak, továbbá a szülei és az gyermek között kialakult kapcsolatról.
Nem mondom, hogy nem volt nehéz végig olvasni, hiszen tele van empátiával, reményekkel, bánattal, boldogsággal, egyszóval érzésekkel a könyv. A szülők helyébe képzeltem magam sokszor. Én vajon így tennék-e? Nem tudom. de azt tudom, hogy egy átlagos szülő mindent megtenne gyermekéért, hogy azt boldognak lássa és tudjon boldogulni a nagyvilágban.
A könyv ezt remek érzékkel visszaadja, remek mesélőkével.
Az apuka meséli el mi történik és ha jól értelmeztem és az anyuka írta végül meg. Ezzel pedig egy lovagló iskolát létrehozva, támogatva az autista gyerekeket, jó cél érdekében. Már csak ezért is ajánlanám mindenki figyelmébe, vegye meg és olvassa a könyvet!
Érződik, hogy nem egy "hivatásos" Író írta, ha van ilyen egyáltalán. Apróbb hibái(mint például ismétlések, hirtelen témaváltás, kissé kusza tagoltság) ellenére könnyen olvasható, szerethető könyv, ahol a szereplők közel kerülnek hozzád. átérzed minden érzésük.

Kíváncsi lennék a kisfiú most hol élhet vajon és tényleg boldog-e?

A borító csodás és kifejező!


Köszönöm az élményt a Partvonal kiadónak!

Partvonal kiadó
376 oldal
FordítottaNovák Petra

Fülszöveg:
Rupert és Kristin Isaacson szíve megszakadt, amikor megtudták az egyértelmű diagnózist: hároméves kisfiuk, Rowan autista. 
Az első sokk után terápiák egész sora következett, ám a gyerek növekvő elszigeteltsége és egyre gyakoribb fékezhetetlen dührohamai miatt be kellett látniuk, hogy minden addig kipróbált kezelés hasztalan. Egy nap aztán Rowan elszökött, és a szomszédos földeken kószáló ménes vezérkancája mellett kötött ki. Édesapja, aki értett a lovakhoz, és ismerte a kanca zsémbes természetét, halálra rémült, amikor rájuk talált. Legnagyobb meglepetésére azonban a lovak szeretettel fordultak Rowanhez, és a fiú is hozzájuk. 
A hihetetlen egymásra találás láttán az apának merész ötlete támadt, amelyből életre szóló kaland lett. A család elhagyta otthonát, és Mongólia hegyei közé költözött, ahol a lovak és sámánok kultúrájának gyógyító ereje csodákra képes. A lebilincselő és inspiráló utazás célja, hogy megmentsék autista fiukat és önmagukat…


Idézet:
Bekukucskálhattam egy ablakon egy autista gyermek belső világába. És milyen gazdag ez az élet, ez a világ!


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Címkék