Féltem a könyvtől nagyon.
Ugyanakkor vártam is.
Egy ekkora, ikonikus, a sci-fik sci-fije könyvet kihagyni bűn, még ha nem is nagyon vág a profilomba a műfaja.
Ráadásul a vastagsága igazi, jól kifejtett világot ígért.
A kórházba menet első könyv volt, amit bepakoltam.
Nem éppen rózsaszín leányálmos-babavárós-boldogságos könyv.
De mégis a negyedétől elhelyezkedtem az olvasmányba, megszoktam a stílusát, a temérdek szereplőt megkedveltem. A tömeges tudnivalót is feldolgoztam vagy épp átsiklottam fölötte néha, ha nagyon messze állt tőlem vagy nem érdekelt. Ekkor jutottam arra, hogy nem untatott és érdekelni kezdett, mi lesz a végkifejlet.
Aprólékosan kidolgozott, minden pici részletet megosztó könyv. Ebben nem tévedtem. Mindenben precíz és alapos, legyen szó túlélésről, űrutazásról...
Egyedül a szereplők lélektana, gondolatai hiányoztak számomra kicsit. Sok a leíró rész, technikai elemek, tudományos magyarázatok.
Nem mindig és nem mindenkinek lesz világos minden rész. Ettől néha butácskának éreztem magam. De ezen, ha túllépsz, akkor élvezni fogod a könyvet!
Nem mondom, hogy szélvész gyorsasággal kapjuk a történéseket. Kissé túlírt és lassú folydogálású történet.
De a számos, alapos információ
áramlás miatt ez érthető és talán nem is baj.
Végig fenntartja a feszültséget az író.
Csigázza az érdeklődésünk, majd altatja a tudományos blablával. Aztán ismét megcsillant valamit, ami felkelti az érdeklődésünk és újult erővel vethetjük bele magunkat az olvasásba.
Ami külön tetszett, az a 7 Éva kapcsolata, a jövőjük és sorsuk alakulása. Az ő konfliktusuk miatt is olvastam végig. A kapcsolati hálójuk valami eszement. Ki szeret kit és ki-kit nem...
Valami viszont nagyon hiányzott belőle. Az emberi tényező, humor, irónia, párbeszédek. Az emberközeliség.
A szereplők hullanak és néha csak egy sort kapnak megemlékezésül, semmi különös gyász, visszaemlékezés, ráeszmélés.
Igaz, ami igaz, milliók tűnnek el és arra sem fecséreltek a főszereplők túl sok időt, akkor egy-egy embernél miért lenne nagyobb a visszaemlékezés, megemlékezés? Ezen megrökönyödtem kicsit.
Azt feltételezem, az író könnyebben veszi a technikai akadályokat, sokszínűséget, mint az emberi tényezőt, az érzelmeket, megélést. Vagy a férfiaknak akart kedvezni azzal, hogy hanyagolta, minimalizálta ezeket.
Azon agyaltam olvasás közben, hogy mennyi az igazságtartalma a történetnek?
Vajon tényleg ennyivel elől járunk már?
Mindezeket véghez tudnánk vinni egy esetleges hasonló katasztrófa után?
7 ember DNS-ből egy új civilizációt építhetnénk föl?
Egy "kis dobozban" eléldegélhetnének az emberek évtizedekig?
Ezen kivül még számos kérdés fogalmazódott meg bennem, vastagsága ellenére is. De ez a jó egy könyvben. Nyitva hagyott részek, teóriák, vadul cikázó gondolatok...
Legalább kicsit gondolkodóba ejtett.
A vége annyira más stílusú, mintha valaki eltérő író írta volna. Inkább egy külön könyvet érdemelne a lezárás. Elhanyagolható és pár sorban elég lett volna vagy ahogy írtam, teljesen új kötetben.
A stílus érdekes és az írásmód is. Olyan "szokni kell" fajta. De élvezhető.
Így végezetül annyit adnék útravalóul, hogyha kézbe veszed e könyvet, legyen kitartásod, szokd, ismerkedj vele, emelkedj fölül a sok technikán, fizikán, űrutazáson és ne vágyj nagy érzelmekre, karakter-központúságra, humorra, ellenben kapsz egy izgalmas sci-fit.
A könyvet köszönöm a Fumax kiadónak!
Fülszöveg:
„A Hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.”
A Föld napjai meg vannak számlálva. A világ nemzetei az elkerülhetetlennel és a vészesen fogyó idővel versengve összefognak, hogy nagyszabású tervet dolgozzanak ki az emberiség megmentésére – messze a légkör felett, a bolygóközi űrben.
A maroknyi, gondosan kiválasztott túlélőnek előre nem látott technikai veszélyekkel és kihívásokkal, újabb és újabb katasztrófákkal kell szembenéznie. A könyörtelen univerzum a végsőkig próbára teszi találékonyságukat és felkészültségüket az űrben lebegő törékeny komplexumban, amely az emberi faj túlélésének utolsó záloga.
Azonban mégis az emberi természet árnyoldalai és kiszámíthatatlansága válik végső próbatételükké. A Nemzetközi Űrállomás legénységének önmagát kell legyőznie igazán. A kozmikus kataklizma és az eltelt évszázadok alatt a felismerhetetlenségig összeégett anyabolygó pedig türelmesen vár a visszatérésükre…
A Hét Éva pedig válaszol hívására.
Idézet:
Az elme humort felismerő algoritmusai minden jel szerint akkor is futnak a háttérben, amikor ennek semmi hasznát nem lehet venni.
Fumax kiadó
854 oldal
Fordította: Galamb Zoltán