2015. április 11., szombat

A költészet napja


Ma van a költészet napja.

Bevallom, nem vagyok nagy vers kedvelő. Egy-kettő van, amit igazán kedvelek.

De a költészet napja szóljon a versekről és egy játékról.
Nem kell mást tenned, csak megosztanod kedvenc versedet és email címedet( a nyerés eshetősége miatt) velem.

Végezetül az én kedvencem



Weöres Sándor:
A Tündér
Bóbita, bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita,bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.


18 megjegyzés:

  1. Ha már József Attila születésnapja alkalmából ünnepeljük a magyar költészetet, én tőle választottam egy verset:
    [e-mailem: kruftmaftha@gmail.com]

    József Attila:
    ARS POETICA

    Költő vagyok - mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás - fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők - mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku - én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.

    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kisérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    ~1937. február-március~

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Egyetlen verset kiválasztani kedvencnek szerintem jóformán lehetetlen, de azért (nagy nehezen) most végül emellett sikerült döntenem:


    Samuel Taylor Coleridge:
    KUBLA KÁN

    Kubla kán tündérpalotát
    építtetett Xanaduban,
    hol roppant barlangokon át
    örök éjbe veti magát
    az Alph, a szent folyam.
    Mérföldnyi jó földet tizet
    gyorsan torony s fal övezett:
    s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
    tündöklő kertek és kanyar patak;
    ott sötét erdők, vének, mint a domb,
    öleltek napos pázsitfoltokat.

    De óh, amott a cédrusfödte bércen
    a mélybe milyen hasadék szakadt!
    Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
    siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
    elhagyott nő a sápadt hold alatt!
    S e szakadékból, forrva, zakatolva,
    mintha a föld gyors lélegzete volna,
    hatalmas forrás lüktetett elő:
    torkából, mint felugró jégeső
    vagy mint a pelyvás maga a csép alatt, -
    ívben repült a sok nagy szirtdarab:
    s táncos sziklákkal együtt így okádta
    a folyót a kút örök robbanása.
    Öt mérföldet átkanyarogva szállt a
    szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
    aztán elérte a barlangokat
    s leviharzott a halott óceánba:
    s e messzi zajból Kubla ősatyák
    szavát hallotta, hadak jóslatát!

    A kéjpalota nézte sok száz
    lenge tornyát a vizen
    és egy zene volt a forrás
    és a barlang, egy ütem.
    Ritka művészet, ihlet és csoda:
    jégbarlangok és napfénypalota!

    Ismertem egy lányt valaha,
    látomás lehetett:
    Abesszinia lánya volt,
    Abora hegyéről dalolt
    s cimbalmot pengetett.
    Zendülne csak szivemben
    még egyszer a dala,
    oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
    hogy felépítném csupa
    muzsikából azt a szép
    fénydómot! a jégtermeket!
    S mind látná, aki hallana,
    s "Vigyázzatok!" kiáltana,
    "Szeme villám! haja libeg!
    Hármas kört reá elébb,
    s csukja szemünk szent borzalom,
    mert mézen élt, mézharmaton,
    s itta a Menyország tejét!"

    (Szabó Lőrinc fordítása)


    _______
    az email címem: g_dora@citromail.hu)

    VálaszTörlés
  3. Az én kedvencem:

    Ady Endre: Sorsunk

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
    Lelkünk repül, száll, magával ragad,
    Bús aggodalmak mindhiába húznak.
    Csalóka álmok léghajóján
    A vihar szépen fellegekbe tüntet,
    Míg lenn a földön kárörvendő,
    Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Hogy nem várunk már semmit a világtól,
    Leroskadunk bánat terhe alatt,
    Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
    Míg porba hullva megsiratjuk,
    Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
    Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
    Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

    Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
    Szivünk a vágyak tengerén evez,
    Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
    De egy zord erő küzdelemre készti.
    Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
    Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
    Míg sírba visz az önvád néma átka.

    e-mail: burjanjudit@gmail.com

    VálaszTörlés
  4. Szia :D nekem ez a vers az örök favoritom, szavalni is nagyon szerettem ezt a művet :D

    Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

    Téli szél a tar gallyakat fújja
    Mint az Isten égre tartott ujja
    Mint megcsúfolt, kikacagott álom
    Állunk egyedül a nagy világon.

    Elvették s most véle nagyra vannak
    Törött véres kardját a magyarnak.
    De még minden nép a sírját ássa
    Van szava, hogy világgá kiáltsa

    Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
    Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
    Tiporhatják szûz tiszta igazunk
    Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

    De hirdessük gúzsba kötött kézzel
    Sebes ajkkal, lázadó vérrel
    Idézve menny, pokol hatalmait
    Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

    Kezünk bár nem pihen a kardvason
    A szíveinkben nem lesz nyugalom.
    Jöhetnek jövõ századok s megint
    Csak felszakadnak régi sebeink.

    E sebek és e fájdalom örök.
    Ettõl vonaglik minden magyar rög
    Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
    Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

    Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
    Ettõl reszket lelke minden zugnak
    Puha szívek kõvé ettõl vállnak
    Kemény kövek élõ szívként fájnak.

    Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
    Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
    Ettõl szorul a kezünk ökölbe
    Ettõl sír a gyermek anyaölben.

    Fenyõmadár behavazott fákon
    Száraz haraszt téli pusztaságon
    A folyók, a fák, a füvek szelleme
    Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

    Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
    Versailles-ig lobogjon az üzenet
    Hogy megroppant bár karunk ereje
    Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

    e-mail: barathbarbi1126@gmail.com

    VálaszTörlés
  5. Szia! :) Az én kedvencem:

    Villon: Ellentétek

    Szomjan halok a forrás vize mellett;
    Tűzben égek és mégis vacogok;
    Parazsas kályhánál vad láz diderget;
    Hazám földjén is száműzött vagyok;
    Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
    Hitetlen várok, sírva nevetek;
    Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
    Víg dáridó bennem a bosszúság;
    Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Nem biztos csak a kétes a szememnek
    S ami világos, mint a nap: titok;
    Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
    S gyanúm az igaz körül sompolyog;
    Mindig nyerek és vesztes maradok;
    Fektemben is fölbukás fenyeget;
    Van pénzem, s egy vasat se keresek,
    És reggel köszönök jó éjszakát;
    Várom, senkitől, örökségemet;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Semmit se bánok, s ami sose kellett,
    Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
    Csalánnal a szeretet szava ver meg,
    S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
    Barátom, aki elhiteti, hogy
    Hattyúk csapata a varjú-sereg;
    Igazság és hazugság egyre-megy,
    És elhiszem, hogy segít, aki árt;
    Mindent megőrzök s mindent feledek:
    Befogad és kitaszít a világ.

    Ajánlás

    Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
    Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
    Lázongva vallok törvényt és szabályt.
    S most mi jön? Várom a pályabéremet,
    Mert befogad és kitaszít a világ.

    e-mail: vereskaldi96@gmail.com

    VálaszTörlés
  6. ÓH SZÍV! NYUGODJ!

    Fegyverben réved fönn a téli ég,
    kemény a menny és vándor a vidék,
    halkul a hó, megáll az elmenő,
    lehellete a lobbant keszkenő.

    Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
    helyezkedik a csontozott uton;
    kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
    zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

    De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
    mint egykor melléd: mellé leülök.
    Bajos szél jaját csendben hallgatom,
    csak hulló hajam repes vállamon.

    Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
    szerelem szólal, incseleg felém,
    pirkadó madár, karcsu, koronás,
    de áttetsző, mint minden látomás.

    mail: gazibla@gmail.com

    VálaszTörlés
  7. József Attila
    Születésnapomra
    Harminckét éves lettem én –
    meglepetés e költemény
    csecse
    becse:
    ajándék, mellyel meglepem
    e kávéházi szegleten
    magam
    magam.
    Harminckét évem elszelelt
    s még havi kétszáz sose telt.
    Az ám,
    Hazám!
    Lehettem volna oktató,
    nem ily töltőtoll koptató
    szegény
    legény.
    De nem lettem, mert Szegeden
    eltanácsolt az egyetem
    fura
    ura.
    Intelme gyorsan, nyersen ért
    a „Nincsen apám” versemért,
    a hont
    kivont
    szablyával óvta ellenem.
    Ideidézi szellemem
    hevét
    s nevét:
    „Ön, amig szóból értek én,
    nem lesz tanár e féltekén” –
    gagyog
    s ragyog.
    Ha örül Horger Antal úr,
    hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
    sekély
    e kéj –
    Én egész népemet fogom
    nem középiskolás fokon
    taní-
    tani!
    1937. április 11.
    gazitimea@freemail.hu

    VálaszTörlés
  8. Az én kedvencem egy megunhatatlan örök klasszikus :)

    RADNÓTI MIKLÓS: HETEDIK ECLOGA

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. július

    (Email címem: andika.bedocs@gmail.com)

    VálaszTörlés
  9. Email: lauraracz@freemail.hu

    Kedvenc vers:

    Kosztolányi Dezső: A rossz élet

    Az őszi utcán fúj a szél.
    A fa az éjszakába fél.

    Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
    Azt mondja, nincsen semmi új.

    Nincs semmi új, csak unalom.
    Hányódás régi útakon.

    Nincs semmi új, nincs semmi jó.
    És nem igaz, hogy lenni jó.

    Nem jó az élet méze sem.
    Nem jó aludni csöndesen.

    Nem jó ásítva kelni fel
    s fülledt undorral telni el.

    Nem jó feküdni gondtalan,
    és átkozott, ki gondba van.

    Nem jó kacagni tétován
    a virágfüstölős szobán.

    Nem jó rohanni sebtiben,
    nem jó: a nem, nem: az igen.

    Nem jó a csönd, nem jó a szó,
    a sírba, tán még ott se jó.

    Jaj, úgy szeretnék egymagam
    a földre esni hangtalan.

    Csak esni, bukni, hullani,
    mint hogyha fájna valami.

    Elhagyni sárga bútorom,
    csatangolni, mint egykoron.

    Lakástalan és egyedül
    bolyongani, kivert ebül.

    Ott, ahol senkise tanyáz,
    bámulni, hogy lobog a ház.

    Halálba ringani vakon
    a duzzadt, őszi árakon.

    Elveszni lassan, hallgatag
    a sírva-síró ég alatt.

    A vállamon egy rongy köpeny,
    így állani közönyösen.

    Sűrű esőben állani,
    mint a kopár fa ágai.

    Csak fázni egész éjszaka
    és ázni, mint egy árva fa.

    VálaszTörlés
  10. Szia!:)
    Kedvenc versem:
    Petőfi Sándor: Szeptember Végén
    
    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világból
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!


    ---
    e-mail: dotra970817@gmail.com
    köszi a lehetőséget!

    VálaszTörlés
  11. mail. elhaym.silverberg@gmail.com

    Csokonai Vitéz Mihály

    A reményhez

    Főldiekkel játszó
    Égi tűnemény,
    Istenségnek látszó
    Csalfa, vak Remény!
    Kit teremt magának
    A boldogtalan,
    S mint védangyalának,
    Bókol úntalan.
    Síma száddal mit kecsegtetsz?
    Mért nevetsz felém?
    Kétes kedvet mért csepegtetsz
    Még most is belém?
    Csak maradj magadnak!
    Biztatóm valál;
    Hittem szép szavadnak:
    Mégis megcsalál.

    Kertem nárcisokkal
    Végig űltetéd;
    Csörgő patakokkal
    Fáim éltetéd;
    Rám ezer virággal
    Szórtad a tavaszt
    S égi boldogsággal
    Fűszerezted azt.
    Gondolatim minden reggel,
    Mint a fürge méh,
    Repkedtek a friss meleggel
    Rózsáim felé.
    Egy híjját esmértem
    Örömimnek még:
    Lilla szívét kértem;
    S megadá az ég.

    Jaj, de friss rózsáim
    Elhervadtanak;
    Forrásim, zőld fáim
    Kiszáradtanak;
    Tavaszom, vígságom
    Téli búra vált;
    Régi jó világom
    Méltatlanra szállt.
    Óh! csak Lillát hagytad volna
    Csak magát nekem:
    Most panaszra nem hajolna
    Gyászos énekem.
    Karja közt a búkat
    Elfelejteném,
    S a gyöngykoszorúkat
    Nem irígyleném.

    Hagyj el, óh Reménység!
    Hagyj el engemet;
    Mert ez a keménység
    Úgyis eltemet.
    Érzem: e kétségbe
    Volt erőm elhágy,
    Fáradt lelkem égbe,
    Testem főldbe vágy.
    Nékem már a rét hímetlen,
    A mező kisűlt,
    A zengő liget kietlen,
    A nap éjre dűlt.
    Bájoló lágy trillák!
    Tarka képzetek!
    Kedv! Remények! Lillák!
    Isten véletek!

    VálaszTörlés
  12. József Attila

    NŐ A TÜKÖR ELŐTT

    A tükör előtt öltözik. Csupasz,
    Akár a frissen megköszörült penge.
    Nem látta férfi, mégis beleszúrja
    Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
    A tükör előtt öltözik. Gyapjú
    Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
    Szoknyaként veszi magára a poklot
    S az ég fodorként hullámzik alája.
    Hajára aggat mély rejtelmeket,
    Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
    S a férfierő roppant vásznait
    Ujjai apró szallagokra bontják.
    Fülönfüggőül szívünket veszi,
    Nem hallott zenét csak neki zenéljen
    És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
    Hogy forróságát elvermelje mélyen.
    Lelkiismeretünket gyújtja föl,
    Hogy szemöldökét véle bekormozza,
    Tíz manikűrözött méregfogát és
    Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
    S már készen van és nincsen rajta más.
    Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
    Annyira egyszerűen indul el,
    Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.
    1924. jan.

    Emailc.: ejfeliharang@gmail.com

    VálaszTörlés
  13. Szia! Itt az én kédvencem Charles Baudelaire-től:

    Egy dög

    Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
    melybe ma szemünk ütközött:
    Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
    váratlan egy iszonyu dög

    nyitotta lábait cédán magasba lökve,
    mig izzadt méreg járta át,
    élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
    kipárolgással telt hasát.

    A nap sugarai tán azért tündököltek
    úgy e sülő szemét fölött,
    hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
    azt, amit az egybekötött.

    S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
    nézett alá az ég szeme;
    a bűz ereje az egész rétet bejárta,
    azt hitted, elájulsz bele.

    A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
    folyadékként és vastagon,
    fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
    másztak az élő rongyokon.

    S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
    s gyöngyözve néha felszökellt:
    a test bizonytalan dagadva-lélegezve
    sokszorozott életre kelt.

    S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
    mint futó szél a tó vizén,
    vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
    ütemre forgat a legény.

    A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
    kusza vonalak tömege,
    vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
    a művész emlékezete.

    Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
    nézett bennünket dühösen,
    sóváran lesve a percet, amikor újra
    lakmározhat a tetemen.

    - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
    ilyen ragály és borzalom,
    szemeim csillaga, életem napvilága
    te, lázam, üdvöm, angyalom!

    Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
    az utolsó szentség után,
    csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
    s kövér gyom burjánzik buján.

    De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
    vad csókjaival megehet,
    én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
    elrothadt szerelmeimet!

    (e-mail: annanikolettahelle@gmail.com)

    VálaszTörlés
  14. Wass Albert: Üzenet haza

    Üzenem az otthoni hegyeknek:
    a csillagok járása változó.
    És törvényei vannak a szeleknek,
    esőnek, hónak, fellegeknek
    és nincsen ború, örökkévaló.
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    Üzenem a földnek: csak teremjen,
    ha sáska rágja is le a vetést.
    Ha vakond túrja is a gyökeret.
    A világ fölött őrködik a Rend
    s nem vész magja a nemes gabonának,
    de híre sem lesz egykor a csalánnak;
    az idő lemarja a gyomokat.
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    Üzenem az erdőnek: ne féljen,
    ha csattog is a baltások hada.
    Mert erősebb a baltánál a fa
    s a vérző csonkból virradó tavaszra
    új erdő sarjad győzedelmesen.
    S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
    a gyilkos vasat rég felfalta már
    s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
    hasznos anyaggá vált a föld alatt...
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
    ha egyenlővé teszik is a földdel,
    nemzedékek őrváltásain
    jönnek majd újra boldog építők
    és kiássák a fundamentumot
    s az erkölcs ősi, hófehér kövére
    emelnek falat, tetőt, templomot.

    Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
    ki nem hamuval és nem embervérrel
    köti meg a békesség falát,
    de szenteltvízzel és búzakenyérrel
    és épít régi kőből új hazát.
    Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
    a fundamentom Istentől való
    és Istentől való az akarat,
    mely újra építi a falakat.
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    És üzenem a volt barátaimnak,
    kik megtagadják ma a nevemet:
    ha fordul egyet újra a kerék,
    én akkor is a barátjok leszek
    és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
    Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
    és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
    a víz szalad, de a kő marad,
    a kő marad.

    És üzenem mindenkinek,
    testvérnek, rokonnak, idegennek,
    gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
    annak, akit a fájás űz és annak,
    kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
    vigyázzatok és imádkozzatok!
    Valahol fönt a magos ég alatt
    mozdulnak már lassan a csillagok
    a s víz szalad és csak a kő marad,
    a kő marad.

    Maradnak az igazak és a jók.
    A tiszták és békességesek.
    Erdők, hegyek, tanok és emberek.
    Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

    Likasszák már az égben fönt a rostát
    s a csillagok tengelyét olajozzák
    szorgalmas angyalok.
    És lészen csillagfordulás megint
    és miként hirdeti a Biblia:
    megméretik az embernek fia
    s ki mint vetett, azonképpen arat.
    Mert elfut a víz és csak a kő marad,
    de a kő marad.

    Bajorerdő, 1948.

    (email: anett.pataki92@gmail.com)

    VálaszTörlés
  15. Kányádi Sándor: Két nyárfa

    Én sem volnék, ha nem volnál,
    ha te hozzám nem hajolnál,
    te sem volnál, ha nem volnék,
    ha én hozzád nem hajolnék. Osztódom én, osztódol te,
    só vagy az én kenyeremben,
    mosoly vagy a bajuszomon,
    könny vagyok a két szemedben. Köt a véred, köt a vérem:
    szeretőm vagy és testvérem.
    Köt a vérem, köt a véred:
    szeretőd vagyok s testvéred. Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
    viharom, ki szerteszaggatsz,
    szellőd vagyok, ki simogat,
    viharod, ki szétszaggatlak. Ha nem volnék, te sem volnál,
    én sem volnék, ha nem volnál.
    Vagyunk ketten két szép nyárfa,
    s búvunk egymás árnyékába.

    (zsofcsah@gmail.com) Köszi a lehetőséget! :)

    VálaszTörlés
  16. Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz
    Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
    hogy valahol, bárhol a nagy világon
    könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
    eredj…
    Szállj mint a fecske, délnek,
    vagy északnak, mint a viharmadár,
    magasából a mérhetetlen égnek
    kémleld a pontot,
    hol fészekrakó vágyaid kibontod.
    Eredj, ha tudsz.
    Eredj, ha hittelen
    hiszed: a hontalanság odakünn
    nem keserűbb, mint idebenn.
    Eredj, ha azt hiszed,
    hogy odakünn a világban nem ácsol
    a lelkedből, ez érző, élő fából
    az emlékezés új kereszteket.
    A lelked csillapuló viharának
    észrevétlen ezer új hangja támad,
    süvít, sikolt,
    s az emlékezés keresztfáira
    téged feszít a honvágy és a bánat.
    Eredj, ha nem hiszed.
    Hajdanában Mikes se hitte ezt,
    ki rab hazában élni nem tudott
    de vállán égett az örök kereszt
    s egy csillag Zágon felé mutatott.
    Ha esténként a csillagok
    fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
    meglátogatták az itthoni árnyak,
    szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
    a szívét kitépték.
    S hegyeken, tengereken túlra hordták…
    Eredj, ha tudsz.
    Ha majd úgy látod, minden elveszett:
    inkább, semmint hordani itt a jármot,
    szórd a szelekbe minden régi álmod;
    ha úgy látod, hogy minden elveszett,
    menj őserdőkön, tengereken túlra
    ajánlani fel két munkás kezed.
    Menj hát, ha teheted.
    Itthon maradok én!
    Károgva és sötéten,
    mint téli varjú száraz jegenyén.
    Még nem tudom:
    jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    de itthon maradok.
    Leszek őrlő szú az idegen fában,
    leszek az alj a felhajtott kupában,
    az idegen vérben leszek a méreg,
    miazma, láz, lappangó rút féreg,
    de itthon maradok!
    Akarok lenni a halálharang,
    mely temet bár: halló fülekbe eseng
    és lázít: visszavenni a mienk!
    Akarok lenni a gyújtózsinór,
    a kanóc része, lángralobbant vér,
    mely titkon kúszik tíz-száz évekig
    hamuban, éjben,
    míg a keservek lőporához ér.
    És akkor…!!
    Még nem tudom:
    jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    de addig, varjú a száraz jegenyén:
    én itthon maradok.

    Email címem: andici88@gmail.com
    Köszi a lehetőséget! :-)

    VálaszTörlés
  17. Szia! Az én egyik kedvenc versem:

    Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

    Hogy rettenetes, elhiszem,
    De így igaz.
    Ha szeretsz, életed legyen
    Öngyilkosság, vagy majdnem az.
    Mit bánom én, hogy a modernek
    Vagy a törvény mit követelnek;
    Bent maga ura, aki rab
    Volt odakint,
    Én nem tudok örülni csak
    A magam törvénye szerint.

    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
    Még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    Szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku; nékem
    Más kell már: Semmiért Egészen!
    Két önzés titkos párbaja
    Minden egyéb;
    Én többet kérek: azt, hogy a
    Sorsomnak alkatrésze légy.

    Félek mindenkitől, beteg
    S fáradt vagyok;
    Kívánlak így is, meglehet,
    De a hitem rég elhagyott.
    Hogy minden irtózó gyanakvást
    Elcsittithass, már nem tudok mást:
    Mutasd meg a teljes alázat
    És áldozat
    Örömét és hogy a világnak
    Kedvemért ellentéte vagy.

    Mert míg kell csak egy árva perc,
    Külön; neked,
    Míg magadra gondolni mersz,
    Míg sajnálod az életed,
    Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    Halott és akarattalan:
    Addig nem vagy a többieknél
    Se jobb, se több,
    Addig idegen is lehetnél,
    Addig énhozzám nincs közöd.

    Kit törvény véd, felebarátnak
    Még jó lehet;
    Törvényen kívűl, mint az állat,
    Olyan légy, hogy szeresselek.
    Mint lámpa, ha lecsavarom,
    Ne élj, mikor nem akarom;
    Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
    Börtönt ne lásd;
    És én majd elvégzem magamban,
    Hogy zsarnokságom megbocsásd.

    (e-mail: ylt_reka@hotmail.com)

    VálaszTörlés
  18. Köszönöm mindenkinek a szebbnél szebb verseket. ma le is zárom a játékot. Hamarosan jövök a sorsolással

    És még egy vers, amit emailben kaptam. Sajnos nem tudta közzé tenni

    Az én kedvenc versem Petőfi Sándortól a Szeptember végén:

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.
    Elhull a virág, eliramlik az élet...
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világból
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    szabinaszegezdi@gmail.com

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Címkék