2018. június 10., vasárnap

Mezei Márk: Utolsó szombat




Márk könyvét még megjelenés előtt kaptam kézhez. Nem is hallottam róla, nem volt a kívánság listámon sem, de kíváncsivá tett. 
Rég olvastam nem romantikus, nem mese, nem fantasy könyvet. Kellett némi "sötétség", drámai elem is, hogy helyrebillenjen az egyensúly. 

Meglepett, zsigerig hatolt a könyv. 
Bús, drámai, szenvedős és szenvelgős, fájdalmas. Igazi korrajz, a sötétebb fajtából. A karakterek izgalmasak ám nem igazán szerethetőek. Az író nem akarta őket megkedveltetni, csak tálalta a maguk valójában őket, érzéseiket, gondolataikat, belső vívódásaikat, drámájukat, kapocsukat.
Ha napfényes, "sun shine" életérzésre vágysz, akkor nem a te könyved. Ha míves mondatokra és az igazi valóságra, a mélyen rejtőző érzelmekre, akkor a te könyved. Nem csomagol semmit fényes, szivárványos csomagolópapírba. Nem ám! A lehető legsötétebb érzéseket tárja elénk kendőzetlenül. A fejükben voltam a szereplőknek. Éreztem az érzéseiket. Féltem, mikor féltek, fájtam, mikor fájtak, szégyenkeztem, mikor szégyenkeztek.
Ami zavaró volt számomra, hogy nincs kezdet és vég. Hiányzott a honnan indult és hová tart. A karakterekben sem éreztem jellemfejlődést. Voltak és kész. Megéltek, éltek. Nincs magyarázat, nincs elő és utó. Mintha ismeretlen embereknek pár perc erejéig bepillanthattam volna az életébe, aztán visszarántottak volna a valóságba. 
Egy fényképet láttam, ami megelevenedett, majd elhalványult és elveszett...

A leíró részeket igencsak imádtam. Jól forgatja az író a tollát. Érzékletes. Annyira vissza tudja adni a hangulatot, az életérzést, a körülményeket, hogy bele borzongtam néhol. Éreztem a fagyost folyó vizét, a hideget, ami a csontig hatol, éreztem a párálást, az ágy melegét.
Talán nagyobb hangsúlyt is fektetett a körítésre, mint magára a történetre. De ezzel nincs bajom. Kicsit túlírt, pont ahogy szeretem.
Nincs megoldás, nincs honnan hova érkezés, nincs Happy End. De ez nagyon nem baj.

Különleges könyv. Komfortzónámon kívüli. De mégis hatott rám. Nem mondhatnám, hogy élveztem, mert ez nem az a történet, amit élvezhetünk. Inkább érezzük.

A borítóval nem igazán vagyok elégedett. Egy a hangulatot, a sötétséget, a hideget bemutató stock fotó érzékletesebb lett volna. Egy fekete-fehér fénykép egy öreg, ráncos kézről, egy silány, öreg ablakpárkány havas tájra nézve...
Nekem ezek jutnak eszembe a könyvről.
Jobban tudhatnánk, mire számítsunk. Ez a külső nem mond semmit. Nem venném kézbe önszántamból. El kell, hogy adja a kötetet nekem, hiszen nem egy fölkapott vagy régi íróról van szó, hanem kortárs alkotóról.

A könyvet köszönöm az írónak és a Kalligram kiadónak!

Fülszöveg:
1944. január 14. Budapest, Nagyatádi Szabó utca 32. A kopott kapu mögött bujkál a zsidó világ egyik legismertebb szellemi vezetője, Áron Rokeáh. Utolsó budapesti estéjén megrázó, áradó erejű üzenettel fordul a híveihez, ami néhány héten belül több kiadásban is megjelenik. A második megjelenéstől kezdve azonban több tucat mondat kimarad az eredeti szövegből. Mi történt? Véletlen? Tévedés? Szándékos hamisítás? Lehetetlen megmondani. A kérdés azonban velünk marad: mit akart mondani a belzi rebbe?
A rabbi búvóhelyétől pár ajtónyira két nő keresi önmagát. Az egyik jó családból származó, művelt zsidó lány, a másik romlatlan, egyszerű cseléd. Egyetemről eltiltott illegális kommunista és mélyen hívő keresztény bejárónő. Nem szerethetik egymást, de nem tudnak létezni a másik szerelme nélkül.
Mindenki ugyanarra a kérdésre keresi a választ: menjen vagy maradjon? Küzdjön vagy feladja? Az utolsó órák kegyetlen, mégis emberi küzdelmeinek történetét tartja a kezében az olvasó.

248 oldal
Kalligram kiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Címkék