Neil Gaiman: Óceán az út végén

Azt hiszem, az idei évben ezt a könyvet vártam a legjobban!

A borítója és a fülszövege is elvarázsolt, így el sem olvastam a molyos vagy blogos értékeléseket, hogy egy hangyányit se befolyásoljanak. Nem is bírta a könyvecske kivárni az idejét, a tervezett könyves sorban, minduntalan előre tolakodott.

Így a minap kezembe is vettem, hisz oly parányi, rögtön végzek is vele és akkor már nem szólongat, hogy olvassam! A könyvben lapuló szellem elcsábított.

Ismeritek azt az érzést, mikor arra ébredtek, hogy lüktet a véretek, ver a szívetek, valami rosszat álmodtatok, valami lidérceset, ami annyira élethű volt, de tudod az eszeddel, hogy ez mégsem lehet igaz?

De mégis annyira hihető volt. Kiver a víz és nem is mersz visszaaludni már.

Kihasználja az álom a félelmeid.

Évekig azt álmodtam, hogy zuhanok és zuhanok, de nem érek le sosem a valami aljára. Csak a félelmet érzem és a szelet, a süvítést. (megvan az oka, tériszonyos vagyok.)

Aztán sokáig az volt a visszatérő álmom tiniként, hogy kiesik az egyik fogam, meglazul ez által a többi is és elkezdenek sorra kiesni. És nem tudok vele mit kezdeni. Igen a hiúság, hiszen akkor mi a legfontosabb egy lányka életében? Hogy tetsszen a kiszemeltjének.

Mostanában átvette ezek az álmok felett az uralmat a kígyó.

Megyek, és mindenhol kígyók kúsznak előttem, meg akarom fogni a fa ágát és ott is megjelennek. Aztán visszarohanok a házba, de egyre csak tekeregnek a vízcsapból fel, réseken törnek be és minden féle színű és fajtájú kígyóval lesz tele a lakás. Nem bántanak, csak figyelnek.

Nem vagyok nagy álomfejtő, de nagyjából tudom, hogy mit jelenthetnek az életemben.

Ez a könyv pontosan ilyen!

Kihasználja a félelmünk és finoman bele szövi a történetbe.

Egy mese tulajdonképpen.

Van tündérmese, szerelemmese, vidám mese és még rengeteg féle. 

Ez a  könyv pedig egy rémálom,  mese formájában felnőtteknek. Hihető, tetszetős, elfedi a valóságot, csillog-villog és a felszín alatt mégis sötét.

Az elején tündérmese, veszélytelennek tűnik, elvarázsol, te azt hiszed biztonságban vagy, nincs mitől félned.

Majd jön egy apró kis dolog, mint a fehér terítőn egy kis borcseppecske. Vagy az ablaküvegen egy kis porszem. És már nem is olyan tökéletes. Aztán egyre több és több foltot fedezel fel. Már kezdesz félni...

A tündérmese már nem olyan tiszta, hanem valamivé átalakul.

Majd a végére megint tündérmese lesz és azt sem tudod, hogy most akkor változott-e vagy csak te emlékszel máshogy?! Vagy rosszul olvastad, rosszul értelmezted a szimbólumokat csak. 

Én nem is gondoltad volna, hogy a könyv ilyen érzéseket vált ki belőled, hisz egy ártatlannak tűnő, csacska mese.

Gaiman az egyik kedvenc íróm. Érdekes, hogy annyiféleképpen tud írni és mégis mindig jók a könyvei.

Mindig elvarázsolnak és egy különc világba repítenek.

Az Óceán az út végén olyan könyvecske, amit ha elolvasnék tízszer, mindig mást olvasnék ki a sorok mögül.

Szerintem mindenkinek mást ad a történet. mindenki mást vél felfedezni benne.

Nem erre számítottam, mint amit kaptam. De ez csak hozzáad a történethez. Egy cseppet sem vagyok csalódott, csak meglepett.

A nyelvezete ennek a pici világnak igencsak egyedire sikeredett. Finom. Érzékelhető. Érzékletes. Szimbolikus. Jelzőkkel teli.

A szereplőkkel is elégedett vagyok. Szerettem a kisfiút, aki nagyfiúvá cseperedett. Szerettem Lettit aki nagylányból valami mássá fejlődött.

Ám mégis a rejtett gonosz és az öreg mamóka volt az, akiért a könyvet végig izgultam. 

A történet magával ragadó. Lendületes, gyors iramban vágtázik rendületlenül.

Amit hiányoltam, az a háttérkép igazi kibontása. Vágytam volna olvasni róla. Nem csak apró utalásokat, és én magam helyezzem el a fantáziavilágom peremén valahol. Hanem hogy ő bontsa ki nekünk apránként. Magyarázza el, mi miért és ki kicsoda. Sok lehetőség lett volna még benne.

De lehet akkor a törékeny egyensúly odaveszett volna.

Mert így kaptál valamit és mégsem. Még vágysz rá.

Egy oktatóm mondta nekem egyszer, igaz teljesen más apropóból és kicsit más szavakkal:

"Csak addig maradj, míg látod a szemekben az érdeklődést, még látod, hogy várják a továbbot. Aztán távozz, hogy még többet akarjanak belőled."

Fülszöveg:
Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. 

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!

1. a történet: 5/5
2. a létrehozott világ: 5/4
3.  helyszín: 5/4
4. szereplők, karakterek megformázása, hitelességük: 5/4
5. kedvenc szereplő: -
6. akit a legjobban utáltam: -
7. érzelmek, érzések,romantika: 5/4
8.  erotika: -
9. dráma, drámaiság: 5/4
10. a könyv hangulata: 5 /5
11. legjobb jelenet: -
12. legrosszabb jelenet : -
13. a történet párbeszédei, tájleírás, metaforák, nyelvezete : 5/4
14. misztikum: 5/4
15.  humor:5/4
16.  kedvenc idézet : 

"Mindenki másképp emlékszik, sőt két ember sem emlékszik semmire ugyanúgy, akár ott voltak, akár nem. Lehetnek egymás mellett, de annyira nem értenek egyet benne, mintha két különböző földtekén állnának."

17. kiknek ajánlom, melyik korosztály és nem könyve: bárkinek

18.  fülszöveg: 5/5
19. a borító: 5/5
20. összességében: 5/4.5

Agave kiadó: http://www.agavekonyvek.hu/

saját, recenzió

180 oldal

 Fordította: Pék Zoltán