Interjú Robotka Istvánnal

Következő interjúm, egy kicsit éltesebb, de elsőkönyves íróval készítettem.
Úgy gondolom, hogy megérdemli a publicitást.
Ő pedig Robotka István és az Úton című könyve , de még nem zsebelte be a megérdemlő  figyelmet.

- Mesélj magadról. Mit tudhatunk rólad, mint magánember?

- Nős vagyok. Két gyermekem van, az egyik már régen felnőtt, a másik tavaly kezdte el koptatni az iskolapadot. A rendszerváltás hajnalán vállalkozó lettem. Sok mindent csináltam. Nagyüzemi jószágtartással, kupeckedéssel, kicsit bekuccsintottam a textilipar világába, majd logisztikáztam egy kicsit, és most szabdúszó-gondolkodó lettem. Hogy mit jelent ez, nem is tudom, talán azt: sokáig gondolkozom azon, hogy mit is csináljak azért, hogy megéljek, és a társadalomnak is hasznos tagja maradjak. Közben hordom a gyereket az iskolába, művelődök - ami, olvasást, rádiózást, TV nézést információszerzést jelent -, és írok.

- Hogy kerültél kapcsolatba az írással?

- Az írással akkor kerültem szoros kapcsolatba, amikor alig hét évesen elolvastam első regényemet. Mikor az utolsó szótagon is túlrágtam magam, révetegen magam elé bámulva ezt mondtam: hát ilyet én is tudnék írni. És utána hosszú-hosszú időn keresztül semmi. Már hatodikos voltam, mikor a magyar tanárom azt mondta: a dolgozataiddal mindig lázba hozol. A javítást, mindig a te írásoddal kezdem. Akkor valahogy megfogalmazódott bennem: kiválasztott vagyok. Akkor úgy tizenkét éves formán olyan jó volt erre gondolni. Az általános elvégzése után, mint minden más rendes ember szakmát tanultam, majd érettségiztem. Egy író-olvasó találkozón kaptam meg azt a lökést, ami az irodalmi pályára repített. Tóth Béla kétszeres József Attila díjas íróval találkoztam, ki egy jó órás beszélgetés után, kérte küldjem el az asztalfiába tartott írásaimat Szegedre, a Somogyi Könyvtárba, ugyanis Ő volt a könyvtár igazgató. Elküldtem a paksamétát, - ami, mint később megtudtam -, a félországot bejárta, és egyre-másra érkeztek az észrevételek, a kritikák. Nyugodtam mondhatom, hogy a nyolcvanas évek íróinak túlnyomó részével kapcsolatba álltam. Majd felkértek, hogy segítsek a Halasi Tükör című hetilap beindításában. Örömmel tettem, oly annyira, hogy csak a szabadság vágyam gyűrte le az írást, ugyanis úgy gondoltam: a vállalkozás szabaddá tesz. 

- Ez az első megjelent könyved?

- Ez az első megjelent könyvem. Írásom, van több kötetre való, de úgy gondoltam ezzel a nem olyan régmúlt történettel kopogtatok. 

- Mennyi ideig tartott, mire végleg megszületett? Mennyi idő telt el az írás kezdete és a könyv kiadása, promótálása között?

- Felkérésre közel egy évig írtam, és a megjelentetése másfél hónapot vehetett igénybe. 

- Ha írsz, akkor egy elképzelt világot teremtesz meg, vagy a valós életből veszed a figurákat és a történetet?

- Az írás részemről igaz történetek és fikciók egyenlő arányú keverékéből áll, mert gondold meg, hitelesen te is csak arról tudsz írni, amit átéltél, megtapasztaltál, és nem tudom ki hogy van vele, de én a jövőnek írok, és azt hiszed szeretném, hogy az utókor azt mondja rám, ez egy hantás pali? Ez az egy életem van, egyszeri és megismételhetetlen, és a könyv egy portéka, egy olyan portéka, amely történetekkel, sorsokat mutat meg, és amelytől az ember joggal elvárhatja, hogy hiteles, és mint mondtam volt, csak a személyem garantálhatja a hitelességet. 

- Mennyit adsz ki magadról a könyvedben/ könyveidben? Magad is bele szövöd kicsit a könyvbe?

- Persze, kicsit benne van személyiségem minden írásomban, másként nem, mint elbeszélő.

- Hogy képzeljünk el írás közben? Van valami megszokott rituáléd, sémád, időpont vagy helyszín, ami végig kísér egy könyv születése közben?

- Nálam az írás olyan, mint a hasmars. Hirtelen jön, parancsolón, és az olyan, hogy akár letolt gatyával is...

- Miért pont szépirodalom és nem a most divatos sci-fi vagy misztikus?

- Azért foglalkozom szépirodalommal, mert úgy gondolom tartósabb, időtállóbb a szépirodalom, mint sci-fi.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy nyiss mondjuk a könyves blogerek felé? Most sokan ily módon reklámozzák a könyvüket.

- Igazándiból nyitnék én a könyves blogerek felé, de nem tudom azt hogy kell csinálni. Ha segítenél, köszönettel fogadnám...

- Kiknek ajánlanád elsősorban az Úton című művedet?

- Azt szokták mondani, az egy évestől a kilencvenkilenc évesig. Igen, ezeknek ajánlom művemet, ugyanis próbáltam úgy megírni, hogy a nyájas olvasó úgy érezze, odaültem az ágya mellé, és egy szép történetet mesélek el neki. Egy történetet, mely nem vidám, nem könnyed, de ízes nyelven, sodró lendülettel van megírva. Hát akik az ilyen írásokat kedvelik, azoknak ajánlom.

- Olvasni is szoktál? Az annyira közel áll az íráshoz? Ha igen, akkor milyen műfajban elsősorban?

- Szoktam olvasni is, de mint te is tudod tágult a művelődés köre. Ma már nem biztos, hogy azokat kell műveltnek neveznünk, akik sokat olvasnak, akik úgy mondd könyvmoly félék. Így az olvasáson túl TV, rádió, net, hangoskönyv, és nem utolsó sorban beszélgetések, hosszas beszélgetések, amik kielégítik művelődési igényemet.

- Van olyan író, akinek csodálod a munkásságát, inspirál téged is?

- Nekem egy igazán kedvenc íróm van, Hemingwai. Bevallom férfiasan, próbáltam közvetlen stílusát ujjgyakorlat gyanánt követni, nem sikerült. No, Őnála éreztem azt, mikor az összes könyvét elolvastam, hogy de kár, hogy nem írt többet. Az a közvetlenség, az az írási puritánság, - a történéseknek nem kerít nagy feneket, - azok a papírra hajított egyszerű mondatok, engem igazán lenyűgöztek.

- Mennyivel nehezebb vidékiként érvényesülni az írás világában, mint mondjuk nagyvárosiként?

Az érvényesülés ? Nehéz dolog. De azért azt hiszem egy vidékinek talán nehezebb, mint a fővárosinak, vagy talán nem is ? Az tény, mint minden a világon a könyv is csak egy árú cikk. Ha eltudod adni érvényesülsz, ha nem, nyalogathatod sebeidet. Ez egy véget nem érő munka, és én még csak most kezdtem bele abba a szakmába, amit úgy hívnak marketing. Kevés az ismeret, kevés a pénz - mert ugye maga a reklám a legdrágább iparág -, és ugye így nehezen halad előre az ember...

- Mik a jövőbeli terveid?

- Jövőbeli terveim? Ajjajj... Nagy fába vágtam a fejszémet. Mesekönyvet szeretnék írni, már a címe is meg van Habakuk és Heléna, de szerencsétlenke olyan nehezen akar megszületni, már egyszer a számítógépem elnyelte, majd az újraírt kézirat elveszett, majd legutoljára elázott, most az illusztrátor hagyott cserbe, hát mondom, sok bajom van vele, nem beszélve arról, hogy a világ legnehezebb dolga mesekönyvet írni. Ezt Tóth Béla bácsi mondta, mikor hetven éves korában azzal dicsekedett, hogy látod Pista gyerök, fölnyőttem annyira, hogy már neki merek vágni egy mesés könyvhő... az igazát, már én is gyanogatom. Lehet, hogy még fiatal vagyok hozzá, majd kiderül.

A könyvről:

A könyv a rendszerváltás időszakában játszódik, egy családot mutat be, és azt a közeget, amiben akkor éltek. Az apa újságíró, az anya vasúti alkalmazott, és él velük egy kis gyermek, akit már inkább kiskamasznak is vehetnénk. A változás szele minden kisváros lakót elkapott. A munkahelyek az egyik pillanatról a másikra megszűntek, a családok lába alól kicsúszott a talaj, a nincstelenség felütötte a fejét. Sokan az éhhaláltól féltek, mások a politika szelét akarták befogni, több-kevesebb sikerrel. Ez a család mindent megtett, hogy újra és újra talpra álljon, de sajnos boldogságuk, gazdagodásuk útjába mindig a nagy politika állt. Az éhhalál küszöbére kerültek, és el kellett dönteniük, hogy a tisztes, de szegény életet válasszák, vagy a bűn útját követve gazdaggá válnak.