Fülszöveg:
A nomád, vándorló élet után hét szövetséges törzs telepedett le Tullia kies vidékén. A régi világ rettenthetetlen harcosai, az őrzők céltalanul kallódnak, a senkiföldjén élnek. A törzsfőknek már nincs szükségük rájuk. Legjobb lenne, ha eltűnnének a föld színéről. Ám közeleg az idő, amikor az őrzők tudása, ősi harcmodora újra értékessé válik, mert a Krón teremtette torkaldémon ereje egy ember testébe szállt át. Miközben a könnyű élet és a gazdagság reményében egyre többen választják Krónt, a sötét Istent, addig Mia Istennő hívei rettegésben élnek. Alder törzsfő kezelhetetlen kamaszfiát, Triart az őrzőkhöz küldi tanulni. A fiú megtanul élni a természetben, gondoskodni magáról és másokról. Amikor visszatér a családjához, hogy átvegye apja helyét a törzs élén, kiderül, hogy más értékeket tart szem előtt, mint a Szövetség többi vezetője. Ő a legfiatalabb a törzsfők között, és az egyetlen, aki kellő tapasztalat birtokában képes irányítani az ország védelmét a Krón követői ellen vívott harcban. Mert Triar őrző… Az Őrző a Tullia meséi sorozat első darabja, a fantasy történeteknek az azonos háttérvilág ad alapot.
Ugye, hogy ugye?
Na szóval, ugye hogy milyen ígértessen is hangzik. Kellően sötét, középkori fílinges és izgalmas a fülszöveg! A borító mindezt mesésen érzékelteti.
Rögtön a közepébe is csaptam és olvasni kezdtem. Nem bántam meg. Nagyon jó kis könyv. Élvezetesen játszik a kitalált világgal, sakkfiguraként mozgatva a szereplőket, néhol lecsapva és elveszejtve őket. Az egyik kedvencemhez a Trónok harcához hasonlítanám, pedig nem onnan koppintott. Csak hasonlatos a világa.
Itt nem találsz lefejezést, sárkányokat, viszont durva a világ, gonosz erőkkel, erőszakos halálokkal.
Egyszóval a könyv világa tarolt nálam!
Akár kedvenc könyv is lehetett volna. Csak az a fránya volna és az én kötözködő kedvem ne lenne.
Ami a bibi, hogy olyan kifogással élnék, mint egy szintén nemrégiben olvasott könyvnél. Hiányzik a szereplők mélysége. Vannak, tragikusak, szenvednek, szeretnek, élnek. De annyira hiányzik a gondolkodásuk, a hangulatuk,a kifejtésük, árnyalásuk. Ráadásul úgy hullanak, mint a legyek. Sem megszeretni, sem megismerni nincs időnk őket. Néhol a fontos eseményeken gyorsan túl vagyunk és a jelentékteleneknél leragadunk.
Az a fránya arányok.
A történet nagyon leíró. A tájak is le vannak csak írva. Nem érzékelteti az író, hogy szép vagy sötét helyen járunk, hanem leírja. Nem bíz semmit az én képzeletemre. De nekem ez kell! Azért is olvasok.
Hiányoznak az érzékletes szóképek, hasonlatok. Tudom, nem romantikus, hősszerelmes, barokkos történet. De kell némi cizelláltság, díszítés a mondatokba, oda biggyesztve.
A történet két részre szedve, díszítve, lelassítva, az arányokra odafigyelve simán a legjobbak között lehetne!
(Paolini, Martin, Tolkien)
Én szorítok az írónőnek nagyon! Hisz a képzelőereje, gondolatvilága, mondanivalója, az íráshoz való jó képessége megvan!
A könyvet köszönöm az írónőnek!
Publio
494 oldal
saját, E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése