Remek példája a könyv annak, hogy
fogsz egy maréknyi (vagy kicsit több) embert és bármilyen környezetbe ülteted
át, akkor is előbb-utóbb kiütközik belőle az emberi természet, legyen szó jó és
rossz tulajdonságairól.
Chris mert nagyot álmodni és egy kicsit múltidéző, ám futurisztikus
környezetbe helyezte főszereplőinket. Keveredik a múltat idéző civilizáció
felemelkedése a jövő hanyatlásával.
Adott pár érdekes, kiütköző, talán kifigurázottnak is mondhatnám,
tulajdonságokkal bíró karaktert.
Adott egy alap konfliktust, ami nem is oly jelentős.
Kaptunk hozzá egy izgalmas, még felfedezetlen világot, ami
érdekes aláfestése az egész történetnek, bár nem teljesen hibátlan a
kidolgozása.
Megtoldotta némi eredeti szójárással és kész a könyv.
Bevallom utóbbi nem bírt, nem a bőröm alá kúszni. Olyannyira, hogy néha
ismételtem is, akármennyire is taszított és nem, nem akartam.
Az elején idegesítettek a szóismétlések, kiemelések, a talányos
káromkodások. A végén már hozzá tartoztak a műhöz és jól szórakoztam rajta.
Lassú folydogálású történet. Itt nincs száguldozás és kepesztés. Csak
idegtépő várakozás és lassú vánszorgás.
A kibontakozás is nagyon lassan megy végbe. Apró utalások, kicsi kifejtés,
új adalékanyagok, de mind hosszadalmas időzés után.
Fura volt, hogy felületesen, külső szemlélőként éltem meg a cselekményt. Senkit sem kedveltem meg, hogy egy pindurit is izguljak miatta. a karakterek jól kidolgozottak, de nem állnak sem a jók, sem a rosszak táborába. Eldöntheted, ki a szükséges rossz vagy jó szereplő.
Erkölcsi prédikációnak, karakterfejlődésnek
is szemtanúi lehetünk.
Tanmese vagy sci-fi? Bibliautalás vagy csak koppintás? Mondanivalója van,
vagy csak szórakoztat?
Csalódtam egy picit vagy csak keveset kaptam?
Nem is tudom megmondani, sem besorolni a történetet.
Az ötletek nem teljesen egyediek, csak ahogy összepasszintotta az író őket.
Sokszor volt "olyan ismerős" érzésem, de mindig elillant végül.
A kettősség érzése végig a könyvben rejlik.
Menjek vagy maradjak? Múlt vagy jövő? Jó vagy rossz? Érzések vagy
érzéstelenség?...
Ahhoz képest, hogy nem az én műfajom, az ilyen könyvek miatt kezdem
megkedvelni. Volt mondanivalója. Volt szépsége, ahogy sötétsége is.
Szórakoztatott. Felültetett egy nagy hintára, ami néha felröpített, néha
ledobott. Van benne dráma, vér, erőszakosság, társadalomkritika,
társadalomfejlődés, némi nyelvészet is.
Tetszett összességében véve, még ha nem is hibátlan.
Na de mi az, ami az ember keze munkáját viseli magán?
A borító szépséges.
Fülszöveg:
Azon a bizarr, nap nélküli bolygón, amit Édennek hívnak, a Család 532 tagja
az Erdő lámpásfáinak fénye és melege alatt talál menedéket. Az Erdő mögött a
Havas Sötét hegyei terülnek el, ahol olyan csípős a hideg, és olyan mély az
éjszaka, hogy még soha nem kelt át rajta élő ember.
A Család Legvénebbjei még emlékeznek a legendákra egy olyan világról, ahol
a fény az égből jön, és ahol a nők és férfiak olyan hajókat építettek, amelyek
az eget is képesek átszelni. Ezek a hajók hozták őket is ide a Legvénebbek
szerint – és a Családnak meg kell várnia, amíg az utazók visszatérnek.
De az ifjú Vöröslámpás John megszegi az Éden törvényeit, darabokra töri a
Családot, és megváltoztatja a történelmet. El fogja hagyni a járt utat a
járatlanért, bemerészkedik a Sötétbe… és felfedezi az igazságot a világukról.
Idézet:
Ilyen a család. Nem lehet megszabadulni más emberek gondolataitól és
érzéseitől mindennel kapcsolatban, ami történik. Gela cicijére, bármilyen kis
dolog is történt, a Család összes tagja azonnal beszélni kezdett róla,
szánakozott felette, elítélte, megpiszkálta, cöccögött miatta.
Ekkor hagytam abba figyelést. Felnéztem a Havas Sötét feketeségébe, és elgondolkoztam. Senki nem tud semmit arról a helyről, azt leszámítva, hogy magas magas, sötét sötét, és hideg hideg hideg, és hogy az összes patak és hatalmas hókígyó ("gej zűr", ahogy a Legvénebbek nevezik őket) forrása, és hogy az egész világunkat körbeveszi.
352 oldal, saját
Recenzió
Fordította: Farkas Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése