Böszörményi

Bevallom egy nagy kedvencemmel hozok most nektek interjút. Már többször is forgattam a fejemben, hogy meginterjúvolom, de valamiért mindig kicsit féltem és haboztam. Aztán a Magyar Könyvek Viadala első helye után megint elhatároztam magam és megint elnapoltam. 
De amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!
És íme....
Elbűvölt  Zsófi és Gergő-regények egyedi, ámde magyaros, népmesés világa!
Hamarosan pedig az idei év nagy sikerét, a Leányrablás Budapesten című kötetet is sorra veszem.

De addig is egy kis Böszörményi nektek!

Ezúton is köszönöm, hogy vállalta a némileg hektikus kérdéseimet és igen érdekfeszítő és hosszú válaszokat adott rájuk!

- Tizenévesként kezdett írni. Akkor már önálló regényeket álmodott meg vagy rövid antológiákat, kisregényeket? Ezekből a korai munkáiból végül ki lett adatva történet?

Tizenévesen minden írópalánta csakis Nagy Regényben képes gondolkodni. Én is úgy vettem elő az iskolai füzetemet, hogy akkor most megírom életem első nagy művét. Lett is belőle egy kb. húsz oldalas opusz, ami azután valahogy elakadt, és soha többé nem folytatódott. A tizenéves „írók” másik jellegzetessége, amitől én sem voltam mentes, hogy kizárólag olyan történetet akarnak létrehozni, amilyet olvasni szeretnek. Én akkoriban a kor trendi műveit szerettem, tehát magam is indián-cowboy sztorival próbálkoztam. A divatok változnak, Karl May és Cooper könyveit most kicsit elfeledték, így a mai srácok általában vámpírokat, démonokat és nagyon mély szerelemben fürdőző, romantikus szereplőket vetnek papírra. Nincs ezzel semmi baj, ám ha valaki valóban íróvá akar válni, akkor előbb-utóbb meg kell értenie, hogy ez az életpálya nem regény, hanem novella-, tárca-, esszéírással kezdődik. Ezt nem lehet megúszni: a rövid írások tanítanak meg a fegyelemre, az összpontosításra, a történetmondás legalapvetőbb és legfontosabb szabályaira. Vannak persze olyan alkotók, akik rögtön regénnyel kezdik, és kiadók, melyek meg is jelentetik őket, ám az ilyen írók között rendkívül kevés a zseni (mondhatni, ritka, mint zombiban az életösztön – magyar szerzők közül csak kettőt, Lakatos Istvánt és Csurgó Csabát említhetem), a legtöbben viszont egyszerűen csak türelmetlenek, vagy túl beképzeltek, így aztán meg is lehet nézni, miket írnak össze. A közönségsiker ugyanis nem azonos az irodalmi minőséggel!

- Az életútja nehéz és rögös. Formált az írásmódján a sok tapasztalat, a nehézségek? Érettebb író lett hamarabb tőle?

Minden író a saját életéből veszi az anyagot, az érzelmi töltetet, a tapasztalati hátteret. Azt mondják, a költőknek, íróknak jót tesz a szenvedés. Hát, nem tudom… Lehet.

Hogy hamarabb váltam-e „érett íróvá” a sorsbéli megpróbáltatások által, ezt sem állíthatom, főleg, mert a feleségem mainapság is sokszor mondja, hogy tök éretlen vagyok. J

Író pedig annyiféle van, ahányan írnak. Nincs köztünk két egyforma, és ez így jó. Van, aki többet, és van olyan is, aki szemernyit sem kínlódott, küzdött életében, így mind máshogyan írjuk meg ugyanazokat a történeteket. Mert bizony senkinek ne legyenek illúziói: már az összes mese el lett egyszer mesélve, mi csak újrafogalmazzuk azokat!

- Sokszínű szerző. Több műfajban tevékenykedik. Mégis melyik a kedvenc műfaja, amiben szeret írni?

Sokszínűnek lenni jobb, mint kétszínűnek. J Na jó, félre a tréfát: nincs kedvenc műfajom. Történetek, mondanivalók, egy-egy gondolat érdekel, azt akarom papírra vetni, és mindegyik külön formát, keretet kínál. A 9… 8… 7… trilógiában például arról akartam mesélni, hogy érzik magukat, hogy látják a világot a mai tizenévesek. Mi az, amitől szoronganak, ami bántja őket, és miként próbálnak ezekkel a démonokkal megküzdeni, miközben sajnos ők maguk is démonokat eresztenek egymásra. A témát el lehetett volna mondani (mások meg is tették) egészen más formában is, én viszont a misztikus fantasyt választottam, mert akkor épp ez tűnt logikusnak és számomra is élvezhetőnek. Mindig úgy választok formát, hogy élvezetes legyen a téma megírása. Mint mindenkinek, nekem is változó a hangulatom, különböző életfázisokban létezem, így van, mikor vidám meséket, máskor megrázó, vagy épp a történelem egy-egy régebbi időszakába repítő kalandozást vállalok be. Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb olvasóm szórakozásra vágyik, és ezt igyekszem is megadni nekik, de minden regényemnek van egy „másod olvasata” is: pl. a Rontásűzők trilógia látszólag csupán egy ikerpár fura, időutazásos, misztikus kalandja, de aki figyelmesebben olvassa, rájön, hogy végig a „ki a magyar?, milyen ma magyarnak lenni?, milyenek a magyarok?” kérdéskört járja körbe.

- Van olyan könyves műfaj, amit nem próbált még ki és nem is szeretne?

Most hirtelen csak az erotikus/pornó „műfaj” jut eszembe – ilyen könyvet nem írtam és nem is fogok. Ja, és még önéletrajzot sem írtam. Ennek gondolatával (megírni, nem írni?) folyamatosan küzdök, mert nem vagyok biztos benne, hogy bárkit is érdekelne.

- Mit gondol, miért fejlődik ilyen ütemben a hazai fantasy és sci-fi írás?Van a hazai íróknak létjogosultságuk külföldön megjelenni?

Sok nagyszerű fiatal szerző jelent meg az utóbbi időben, akik friss hangot, nézőpontot, zamatot hoztak a műfajba. Csurgót és Lakatost már említettem: szerintem jelenleg ők a legjobbak. Olyan műveket tettek le az asztalra, amik külföldön is megállnák a helyüket, de sajnos – legyünk őszinték – a nyugati könyvkiadókat egyáltalán nem érdeklik a magyar szerzők. Persze néhány írót, akik valamiféle különleges zamattal bírnak (Márai, Esterházy, Dragomán) kiadnak, de a magyar sci-fi és fantasy erre jelenleg esélytelen. Magam is próbálkoztam a külföldi megjelenéssel (eddig németül, lengyelül és franciául sikerült – a többi néma csönd), sőt, Angliában egy igen neves angol író, Ian Watson barátom személyesen vitte kézirataimat az angol kiadókhoz, de hiába, még az ő szavára sem hajlottak. Az angolszász írók tökéletesen „leuralták” a műfajt, évente százával termelik a jobbnál jobb regényeket, úgyhogy a Nyugat bőséggel el van látva, nem tart igényt a magyar szerzőkre.

- Ön szerint mennyire érdemes meglovagolni az aktuális olvasói divattrendeket, mint a vámpíros műfaj, vagy most éppen az erotikus, szerelmes ifjúsági?

Ha valaki másolni akar, ahelyett hogy valami eredetit hozna létre, akkor lovagolgassa csak. A válaszhoz egyébként előbb tisztázni kéne, mit gondolunk „érdemesnek”, mire gyúr az adott író. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik nem a sikerért, a pénzért vett tollat a kezébe, hanem mert elmondandó történetei, gondolatai voltak, amiket akkor is papírra akart tenni, ha közben éhen hal. Úgy látom, ma már sok-sok írópalántát csakis a siker, a remélt pénz motivál. Volt olyan fiatalember, aki felhívott és kért, hogy meglátogathasson, mert tanácsot szeretne kérni. El is jött, leült, megkérdeztem, mit szeretne. Azt mondta, úgy döntött, hogy író lesz. Oké, mondtam, akkor kérdezz: mi érdekel leginkább? Mire ő: mennyit lehet egy könyvvel keresni? No, belőle sosem lesz író, mert őt nem az írás, csakis a pénz érdekli. Ezért pedig bizony nem érdemes írni (főleg Magyarországon nem, ahol még a legsikeresebb írók is nevetségesen keveset kapnak a könyveikért – a nyereség 95%-át ugyanis a kereskedők és a kiadók megtartják maguknak!). Ha valakit mégis csak a pénz és a siker tesz boldoggá, akkor próbálja csak meglovagolni a már mások által kitalált, sikerre vitt trendeket, melyek egyébként legtöbbször vérprofi marketingesek által kidolgozott ütemterv szerint válnak sikerré. Harry Pottert még az olvasók rajongása emelte a magasba, Bella Swan sikerét viszont mesterségesen generálták a reklámszakemberek előbb az USA-ban, majd az egész világon – az olvasók pedig szépen bekajolták, azt gondolva, hogy ők maguk gerjesztették a sikert, pedig csak elfogadták az ügyesen kitalált trendet. Egyébként érdekes megfigyelni, mi és miért válik sikeressé. Vajon miért váltak sikeressé mostanság pl. az irodalomnak hazudott soft pornó könyvek? (l. Szürke ötven árnyalata) Mi rejlik az emberekben, hogy ennyire rákattantak a témára? Mit jelent ez? Mi rejtőzik az ilyen könyvek sikere mögött, mi az a „titkos” motiváció, ami az olvasókat „rákattantja” a soft pornóra? Na, ezek az igazán érdekes kérdések!

- Mit tanácsolna a kezdő íróknak? Hogyan tudnak a legtöbbet fejlődni az írásban?

Nemrég ugyanezt kérdezte egy másik újságíró is, én pedig szerencsés vagyok, mert válasz helyett elég megadnom egy linket. Dragomán György barátom, kicsiny hazánk egyik legnépszerűbb és legjelentősebb írója ugyanis nemrég összefoglalta ezeket a tanácsokat, s mivel én minden sorával egyetértek, most csak annyit mondok: tessék ide klikkelni!

http://gyorgydragoman.com/?p=1303

- Álnéven is publikált. Melyik a jobb, könnyebb út? A névtelen vagy a felvállalt, névvel történő írás?Miért döntött végül a saját név mellett?

Ez akkoriban nem döntés, hanem kényszer kérdése volt. A 90-es évek elején rengeteg új könyvkiadó jelent meg, melyek sok írót foglalkoztattak, de nem voltak hajlandóak kiadni a műveiket, csakis angolszász álnév alatt. Van abban valami, hogy ha egy Bahamákon játszódó romantikus regény borítóján szerzőként Kiskovács Pista neve látható, akkor a potenciális olvasó legyint és továbbmegy, gondolván: „ugyan már, mit tudhat egy Kiskovács Pista a romantikus szerelemről”. Szóval nincs mese, Kiskovácsnak muszáj volt Lil Blacksmith-é változnia, különben a művét le sem vették a polcról. Kezdőként tehát nem volt választási lehetőségem, el kellett fogadnom a játékszabályokat. Ma szerencsére már nem ilyen súlyos a helyzet, az olvasók valamivel kevésbé sznobok, és kezdik elhinni, hogy magyar szerző is tud jól, érdekesen, felkavaróan írni a szerelemről – bár az, hogy nő legyen, még mindig követelmény! Én anno nagyon örültem, hogy végre a saját nevem alatt publikálhatok.

  

- Mennyire tartja fontosnak a fiatalok olvasásra nevelését? A szülők, ön szerint hogy tudják a fiatal olvasópalántáknál elérni a legcélravezetőbben, hogy olvassanak?

A dolog fontosabb, mint azt sokan gondolnák, gondolják. Aki nem olvas, hülye marad és kész – kevésbé sarkosan, sokkal szebben is meg lehetne ezt fogalmazni (meg is tettem már néhányszor), de most túl meleg van hozzá, bocs. A szülők legtökéletesebb módszere arra, hogy csemetéiket rávegyék az olvasásra, ha ők maguk is olvasnak. Kicsi korban fontos az esti mese, később pedig az, hogy hagyják azt olvasni a gyereket, amit ő szeretne. Mindegy, mit, csak élvezze, mert az olvasás lényege nem más, mint az élvezet, és az élvezet által nyert tudás. Tessék belegondolni: a Föld bolygón egyetlen lény, az ember az, amelyik képes olvasni. A beszéd képessége mellett ez az egyetlen olyan dolog, ami megkülönböztet minket az állatoktól: a történetmesélés és annak megértése, befogadása. Aki nem olvas, az erről az egyetlen, különleges emberi képességről, talentumról mond le, vagyis... Fogalmazza tovább e gondolatot mindenki magában!

- Melyik a legrombolóbb ön szerint? Ha egyáltalán nem olvas valaki, ha nem az ő korosztályának megfelelően olvas vagy ha leragad az egyszerű nyelvezetű, könnyed ifjúsági könyveknél, és mást nem vesz a kezébe?

Egyértelműen és kizárólag az első. Az emberi agy olyan, mint az izom: állandó edzés, használat, igénybevétel híján elsorvad. A nem-olvasás silány, fantáziátlan, egysíkú, önálló gondolatokra képtelen véglényt csinál az emberből. A kisgyerek még mindenre kíváncsi, minden érdekli, mindent meg akar tapasztalni. Ez a csodás ösztön a kamaszkorban kezd elsatnyulni, és végül – rossz esetben – olyan felnőtté válunk, akit csak egyes dolgok (pénz, jobb autó, nagyobb lakás, bulizás, stb.) érdekelnek. Egysíkú, beszűkült tudatú felnőtteket mind ismerünk. Anyákat és apákat, aki reggeltől-estig gürcölve „áldozzák fel magukat”, hogy „annak a büdös gyereknek mindene meglegyen” – a végeredmény, hogy a családban mindenki boldogtalanná válik, még a gyerek is! Az olvasás ez ellen is tökéletes csodaszer, mert megmozgatja az agyat, kreatív gondolatokat, jó ötleteket teremt, melyekkel a saját életünk gondjait is megoldhatjuk. Kérdésed további részére azt felelhetem, hogy 1. az olvasásban nincsenek korosztályi besorolások (a felnőttek és az oktatási rendszer persze igyekszik ennek ellentmondani és „neked ez még nem való” szabályokat hozni, pedig ez hiba). Én kilencévesen olvastam a Meztelenek és holtakat, tízévesen Fekete István felnőtteknek írt novelláit, de az Egri csillagokat többször is a sarokba vágtam, és csak húszévesen jöttem rá, hogy remekmű, mert én akkor hangolódtam rá – a Légy jó mindhalálig-ot pedig (bocs) a mai napig utálom. Minden ember más – szerencsére. 2. Semmi gáz nincs azzal, ha valaki a könnyed ifjúsági regényeket szereti. Én is bírom azokat, ha jól vannak megírva, ha eredeti ötlet lapul bennük és ha jó a fordítás (ez sajnos ritka). Olvasson mindenki azt, amit szeret – a lényeg, hogy olvasson, vagyis tartsa edzésben az agyát! 

- Van olyan író vagy könyv, ami meghatározta az ön stílusát, gondolkodásmódját, amit nem tud elfelejteni?

Bohumil Hrabal, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Fekete István, Bradbury, Gaiman, Dahl… Még hosszan sorolhatnám.

- Hogy képzeljük el írás közben? Előre megírt vázlatok, kitalált karakterek, a nap azonos órájában történő munka vagy érzéssel, mikor kedve van és ihlete, érzéssel, irányítás, vázlat nélkül?

Az írás, ha valaki hivatásszerűen csinálja, nagyon kemény munka. Én reggeltől délután ötig dolgozom mindennap, kivéve a hétvégét, de ha közeleg a leadási határidő, akkor szombat, vasárnap is. A regényekhez vázlatot készítek a történetről, a szereplők jelleméről, annak fejlődéséről, olykor a múltjukról, a hátterükről is. A legegyszerűbb történeteim is valós helyszíneken, valóban élő vagy élt emberek szerepeltetésével játszódnak, így rengeteget kell hozzájuk kutatni, jegyzetelni. A munkának ez a szakasza néha több hónapig tart, mint pl. a Leányrablás… esetében, ahol bele kellett ásnom magam a korba, elolvasva vagy ötven regényt, emlékiratot, dokumentumkönyvet, sőt szaktanulmányt. Semmit nem szeretek csak úgy kitalálni és odafirkantani: ha azt írom, hogy 1900-ban az Ámor kávéház Á betűjéről hiányzott a vessző, akkor az úgy is volt, mivel találtam egy korabeli fotót, amin ez jól látszik.

- Mely szereplője/könyve a legkedvesebb? Akit a legnehezebben engedett el?

Monyákos Tuba hiányzik. Lilihez egyszer talán még visszatérek, ha megint „démonos” hangulatban leszek (érik a dolog, sajna). Hát, köbö ennyi, asszem.

- Mit nehezebb írni. Egy sorozatot, ahol bonyolódnak a szálak, sok idő van kifejteni a történetet vagy egy szimpla könyvet, ahol kevesebb tér van, viszont talán nehezebb belebonyolódni a történetbe?

A sorozat mindig sokkal komolyabb kihívás, bár jó, hogy mindenre van bőven idő és tér. A Lúzer ilyen értelemben különleges, mert abba a világba, a bolondos Kukecek közé mindig jó visszatérni. A Leányrablás… viszont nagyon kemény ügy. Ha kész lesz, egy darabig hanyagolni fogom a sorozatokat.

- Min dolgozik jelenleg?

Ezekben a hónapokban a Leányrablás… második részét írom, bár most kicsit félre kellett tennem, mert felkértek, hogy írjak egy 30 részes hangjátékot a Lúzer Rádió, Budapest! első három kötetéből, szűkös határidővel. Szóval jelenleg „lúzerkedem”, közben olykor írok egy-egy könyvkritikát a Librarius.hu irodalmi portálra, s aztán megyek vissza az 1900-as Budapestre, ahol Mili már nagyon türelmetlenül vár, elvégre 9 különböző gyilkosság nyomozását szakítottam félbe a Kukec család miatt.